„Éhe a kenyérnek, éhe a szónak, éhe a Szépnek…” - Hajdú-Bihar Megyei Levéltár közleményei 11. (Debrecen, 1978)

Dokumentumok - IV. Művészeti nevelés

mítjuk, akkor azt mondhatjuk, hogy Magyarországon 30—35 000 a zeneértő közönség létszáma (a népességnek kb. 0,4%-a!). Tehát elsőfokú zenekultúrát csak a magyar felsőbb osztályok és a középosztály egészen csekély rétegében találunk. Ezt sose szabad elfelejtenünk, ha általában a magyar zenekultúráról beszélünk. * A másodfokú zenekultúra már eljutott a munkásságig. A Munkásdalegyletek Országos Szövetsége keretében kb. 100 kórus működik 4000 taggal. 1936—37ben, főleg Vásárhelyi Zoltán és Vándor Sándor zeneszerzők és kórusvezetők kezdeményezésére a munkáskórusok — melyek addig, egy-két munkásindulón kívül, főleg német énekkultuszt folytattak — Bartók és Kodály népdalokat és feldolgozásokat kezdtek énekelni, és azóta a Bartók—Kodály-kultuszt Magyarországon főként a munkás-kórusok terjesztik. Az 1938-as Bartók—Kodály-est, a magyar népzenének, művészi feldolgozásának és a magyar munkásságnak e találkozás, igen nagy jelentőségű kultúreseménynek tekinthető. A Vándor-kórus különösen nagy kultúrmunkát fejt ki a munkásság között. Évente kb. 30 kóruselőadást tart, a szervezetek nagysága szerint kb. 500—1500 hallgató előtt. Átlagban előadásonként kb. 800 új hallgatót számíthatunk, tehát évente 20—25 000 munkás hallgatóhoz juttatja el a Vándor-kórus e zenekultúrát. A szervezetek könyvtárai lassanként zenei könyveket is beszereznek és Székely Endre zeneszerző újabban előadás-sorozatot tart a munkások számára. Tehát a munkásság egy jelentős részéhez már eljut a másodfokú zenekultúra, de a szegényparasztság még távolmarad ettől is. Nyomtatott. — Földes Ferenc: Munkásság és parasztság kulturális helyzete Magyarországon. Bp. 1941. Cserépfalvi „Kék könyvek". 156 Budapest, 1941. KÉPZŐMŰVÉSZETEK ÉS A VÁROSI-FALUSI SZEGÉNYNÉP A szegényparasztság nem jár kiállításokra; vidéken kiállítások sem igen vannak, de ha lennének, akkor is távol maradna ezektől a szegényparasztság, mert az azokon szereplő képek általában nem érdeklik. Egészen más lenne a helyzet, ha az a pár festő és szobrász, akik a szegényparasztság életéből merítik témáikat, külön kiállíthatnának nekik. De ki törődik Magyarországon azzal, hogy a szegényparasztság képzőművészeti kultúrát kapjon? A munkássággal maguk a munkásságból származó képzőművészek törőd-