Komoróczy György: A reformkori Debrecen - Hajdú-Bihar Megyei Levéltár közleményei 6. (Debrecen, 1974)

I. FEJEZET. Település, városfejlesztés - A tanyák

nyaranta használt legelök állandó lakókkal népesedtek be, és egy - Módy György megfogalmazásában - „a helyhez nem kötött, rendszeres munka nélkül élő réteg számára nyújtottak életlehetőséget".

296 Ezt a társadalmi réteget „szántó-vető" néven Debrecenben megkülönböztették a többitől. Az 1774. évi összeírásban Elepen, Macson, Szepesen, Fegyverneken (pusztarész). Ebesen, Nagy- és Kishegyesen, Ondódon, tehát elsősorban a Debrecen tulajdonát képező mezőségi területeken az 535 városi házbirtokos közül 159 családfőnek tanyája volt. Ez azt jelenti, hogy a lakosság körülbelül 30 százaléka állandó üzemhelyet tartott fenn akár a saját, akár alkalmazottja kezelésében. A 159 tanyán 98 szoba-konyhás ház épült, 61 kunyhón kívül nyilvánvaló, hogy a szoba-konyhás házak mellett istálló is volt, sőt ilyet még a kunyhók egy részéhez is építettek. Az összeírás szerint ezek a tanyák 7292 darab számosállat befogadására voltak alkalmasak, ugyanakkor az aklok még 10 000 darab állat elhelyezését biztosították. A tanyai lakosság állandó lélekszáma a jelentések szerint 1774-ben 84 fő volt, ezek közül 38 majorosként, tehát akalmazotti minőségben élt kint. Ez a szám később jóval nagyobbra ugrott, mert 1838-ban csak Ebes, Hegyes, Ondód, Szepes pusztákon 316 tanya állt fenn, 315 majorossal, 934 lélekszámmal.

297 A tanyai gazdálkodással párhuzamosan megindult az intenzívebb földművelés, a rideg tartás mellett az istállózó állattenyésztés, ezzel pedig a talajjavítás a trágyázás révén. Debrecen mezőgazdasága tehát előbbre lépett, s alkalmazni kezdte az ésszerűbb gazdálkodási módszereket. A tanyák szaporodását közrendészeti és belbiztonsági - de semmiképpen sem termelési - okokból mind az országos főhatóságok, mind Debrecen város tanácsa, valamint a vármegyék tiltották. Szerintük a tanyák lakossága közt megbúvó tisztázatlan életű személyek zavarólag hatottak a falvak és városok népére, tápot adtak a betyárvilágnak. Tilalmaik nem jártak eredménnyel. A tanyák fenntartása akkor föltétlenül a több termelés érdekét szolgálta, szükségszerű volt, ezért adminisztratív intézkedésekkel ezt a folyamatot nem lehetett visszaszorítani. 1792-ben Szabolcs vármegye hatósága javaslatot terjesztett Debrecen tanácsa elé a „siványkodásoknak és marha tolvajlásoknak megzabolázása" céljából, valójában a tanyák megrendszbályozására. Azt kívánta, hogy „a pusztai szállások és tanyák mind elrontassanak és eltöröltessenek". Debrecen a kérdést közelről érintő Szabolcs vármegyének még abban az évben azt válaszolta, hogy erre nincs szükség, mert különben „mind a szántás-vetésben, mind a marhatartásban mondhatatlan akadályt és rontást" idézne elő a tanyák felszámolása. Ebben az időben már a debreceni vezetők nagy részének bérelt birtokai voltak a várostól messze eső pusztákon, ezért érdekük volt az ott kialakult tanyák további fenntartása, megőrzése. A város valóban meggyőződéssel vallotta, hogy a mezei munka „egyszeriben elromlana", ha a szállásokat lebontanák, mert sokszor „hetekig is a mezei munkának tartós volta miatt. . . haza nem mehetnek, elkerülhetetlen, hogy valami kunyhót és istállót ne tartanának . . ."

298 Néhány évvel később - a különböző vélemények meghallgatása után a helytartótanács legalább azt szerette volna elérni, hogy a szétszórt tanyákat vonják össze.

299 A reális helyzetet felismerve többen voltak olyanok, akik a tanyásodást igyekeztek előmozdítani. 1834. április 17-én született meg az a tanácsi határozat, amely elősegíteni kívánta a tanyákon a házak építését és nyárfaléce-