Komoróczy György: A reformkori Debrecen - Hajdú-Bihar Megyei Levéltár közleményei 6. (Debrecen, 1974)

III. FEJEZET. A politikai és igazgatási szervezet - A gazdászati igazgatás f

az adó fogalma a dikára - a hadiadóra -, illetve más néven: contributionalis cassára korlátozódott. A hadiadót még a reformkorban is a „porta" alapján vetették; ki, de ez a kifejezés akkor már elvesztette korábbi jelentését, amikor még a településhez, a lakóház bejáratához (porta) vagy magához a lakóházhoz (domus) kötődött.

210 Viszont a hadiadó kivetésének porták szerint megállapított kulcsa a polgári forradalomig megmaradt: az országgyűlés döntése után a nádor a porták alapján állapította meg az adót. A törvényhatóságokra a hadiadót egy összegben vetették ki, és maga a vármegye, illetve a szabad királyi város állapította meg annak a lakosság közötti felosztását.

241 Balásházi úgy jellemezte a portát, hogy az „meghatározott mennyiségű jövedelem . . . ingatlan birtokokból; mesterségi, kereskedési, kézi munkabeli, személyes kereseti és lábas jószág jövedelem". Hozzátette, hogy „a porták részleteit tevő értékek rovata . . . dicának neveztetik".

212 A kivetett adóösszeg elosztása Debrecenben az ún. „repartitio quanti contributionalis" (hadiadó-felosztás) alkalmával történt, amikor egy szenátor elnöklete alatt a nagytanács küldötteiből álló bizottság utcánként írta össze az adóköteles személyeket és tárgyakat, számba véve a ház utáni földet, a házhelyet, a lakóépületet, a számosállatokat. Az egyéb keresetre ez a felosztás nem tért ki, mert azokat külön tartották nyilván. A felosztás után befolyó összeget a tanács egységesen kezelte, a többletet megtartotta magának, viszont a kivetésnél hiány nem mutatkozhatott. Ha a befizetés után mégis hiány jelentkezett, annak oka nem a kivetés helytelenül megállapított mértéke volt, hanem az, hogy az adófizetéssel többen néhány esztendeig elmaradtak. Hogy a porták száma csak formális jelentőségű volt az adó összegének megállapításában, azt egy tanácsi jelentésből könnyen megállapíthatjuk, amely 45 portaszám mellett 1790-1823 között az alábbi kivetéseket tüntette fel: 1790-ben 43 006 rFt, 1795-ben 43 429 rFt, 1798-ban 39 686 rFt, 1804-ben 46 923 rFt, 1812-ben 50 746 rFt, 1814-ben 44 145 rFt, 1820-ban 53 337 rFt, 1822-ben 50 420 ezüst Ft, 1823-ban 47 749 ezüst Ft.

243 Az valószínű, hogy 1811 után már a pénz devalvációja is szerepet játszott az összeg emelkedésében. A választott hites közönség többször indítványozta a tanácsnak, hogy az adókulcs megállapításáról közgyűlésen és ne tanácsülésen döntsenek. Balásházi is észrevételezte, hogy az adókivetésnél tévedések fordulnak elő a városokban, mert „állapítás nélkül vettetik az adó, a fekvő birtok, ház, szántóföld csekélyül van róva, mesterség, személyi adó túlzottan terhelve". Szerinte akadt város, ahol etgy nagy jövedelmű ház után csak 15-20 forintot vetettek ki, „viszont egy napszámos, kinek testét fedő rongyainál alig volt többje", 5 forint adót fizetett.

244 Ez az egyenetlenség sokszor Debrecenben is feltűnővé vált. 1829-ben a Péterfia 10. számú ház tulajdonosa. Kovács Pálné, 2 forint 2 dénár adót fizetett, ugyanakkor az utcához tartozó külsősor 45. száma alatt lakó Kádár József napszámos 2 forint 20 dénárt, holott előbbinek 12,5 nyilas és 3 kaszáló földje volt a 102 négyszögölnyi házhelyen kívül, utóbbinak sem telke, sem földje, mindössze harmadosztályú napszámos keresete.

245 Az adó kivetésénél talán az a körülmény utal legjobban a debreceni vezetőség konzervatív állásfoglalására, amit a béres (váltott) földekkel kapcsolatban vallott. A béresföldek - mint láttuk - kincstári tulajdonban álltak