Komoróczy György: A reformkori Debrecen - Hajdú-Bihar Megyei Levéltár közleményei 6. (Debrecen, 1974)

III. FEJEZET. A politikai és igazgatási szervezet - A városi képviseleti rendszer

ban semmiképpen sem tudták kiküszöbölni a közgyűlések szerepét, a tis**" újítások alkalmával. A tisztújító közgyűlések

6

'

1 a XVIII. század előtt rendszeresen évenként zajlottak le. Amióta azokon a királyi biztosok megjelentek, már megszűnt az évi tisztújítás, mert az ilyen célzatú közgyűlés összehívása felsőbb hatósági engedélyhez volt kötve. Debrecenben hozzávetőleg a XVIII. század első felétől vált általánossá, hogy a tisztújításokon a király megbízottja elnökölt, s ettől az időtől kezdtek a tisztségek állandósulni, miután új választásokra rendszeresen nem került sor. A XVIII. században már csak háromévenként tartottak tisztújítást, de azokon a királyi biztos minden esetben részt vett, míg a század végén egyre inkább ritkították a széképítést. Általánossá vált, hogy a tisztújításra a helytartótanács adott engedélyt s a királyi biztos személyét is az nevezte ki. Az 1826. augusztus 2-i tanácsülésen Kémeri Mihály néptribun szóvá tette, hogy a tisztújítást háromévenként föltétlenül meg kellene tartani; a legutóbbi választás óta is négy év telt el. Javasolta, hogy ilyen értelmű felterjesztést tegyen a tanács a helytartótanács felé, ami megtörtént.

65 Minden tisztújító közgyűlésnek kettős célja volt: egyfelől meg kellett választani a választott hites közönségnek azokat a tagjait, akik a meghalt személyek helyett kiegészítették a nagytanácsot, másfelől pedig be kellett tölteni a vezető tisztségviselői állásokat. Az elmúlt utolsó közgyűlés 1822-ben volt, majd utána a szabályoknak megfelelően a város első ízben 1825. február 19-én kérte a tisztújítás engedélyezését, majd a kérést többször azzal ismételte meg, hogy „a közönséges foglalatosságoknak végrehajtása a kevés számra olvadt tisztviselőkön megszaporodott s megnehezedett".

66 A sürgető kérés ellenére 1822-1848 között mindössze négyszer tartottak tisztújítást. A. tisztségre való választhatóság (a passzív választójog) jogilag nem yolt szabályozott, csupán a korábbi gyakorlat alakított ki néhány szokásformát ezzel kapcsolatban. Aktív választójoggal minden polgár rendelkezett, de azzal nem élt közvetlenül, hanem az utcák szervezeti rendje szerint a választott hites közönség soraiba beküldött tagok útján gyakorolta. E kérdésről mind az országgyűlésen, mind Debrecen tanács- és közgyűlésein többször vitáztak, a sajtó pedig gyakran foglalkozott vele. A Pesti Hírlap 1843. február 23-án közzétett és egy ismeretlen - valószínűleg Vámossy Károly - debreceni írótól származó eszmefuttatásból az derül ki, hogy a város vezetősége mind az országgyűlési követeket, mind a tisztségviselőket „a képviselők (nagytanácsi tagok) által kívánja választatni", azaz nem közvetlen szavazást óhajt a választópolgárok részvétele mellett.

67 Ezt a véleményt Vámossy Károly akkori városi főjegyző a helyi polgári kaszinó elé terjesztett fejtegetéseiben azzal igyekezett megindokolni, hogy Debrecenben a polgári jognak nem feltétele a házbirtok. Nézete szerint a kereskedőket és iparosokat nem szabad kizárni a választójog gyakorlásából, még akkor sem, ha korábban ez a gyakorlat érvényesült. Viszont - tette hozzá - nem minden házbirtokos élvezi a polgárjogot. Határozottan állást foglalt amellett,* hogy „a születési, mint jogfosztó qualifikációt a városokból száműzni kell". Ebben egyetért a Pesti Hírlap idézett cikkével, különösen a nemesség vonatkozásában, amely mindeddig születésénél fogva élvez kiváltságos helyzetet. Á választójog tekintetében azonban kettős minősítést tart szükségesnek: egy felső- és egy alsófokú határt állapít meg. Kifejti, hogy „mindenhez nem tudhatunk mindnyájan s ha valaki értelmes teherviselő