Komoróczy György: A reformkori Debrecen - Hajdú-Bihar Megyei Levéltár közleményei 6. (Debrecen, 1974)
II. FEJEZET. A társadalomi gazdálkodási rendje - A céhek
A céhek legnagyobb része csendesen szabotálta a tanácsi rendeletet, amíg rajta nem kapták; 1841. augusztus 3-án a csizmadiák a pesti iparegyesület érdeklődésére azzal válaszoltak, hogy „az ipariskola erre a mesterségre nézve nem kívántatik, mert ebbe csak a tanítómester körül való mindennapi szorgalmas gyakorlás tökéletesítheti". A „magyar szabók" ezzel szemben 1847. január 18-án egy „tanítás gyakorlati intézetet" állított fel, melyben „az inasok vasárnaponként d. e. 1 órát d. u. is 1 órát olvasásra, számolásra, írásra is gyakorolhatnak". Ezt annál fontosabbnak tartották, mert „mesterségnek tanulására többnyire közönséges származású gyermekek szoktak állani", akiket már előzőleg taníttatni kellene, mert „ami keveset az inas tanult is, míg inaskodik többnyire elfelejti"/ 133 A korábban elmondottak alapján végső következtetésként megállapítható, hogy a céhes ipari termelés keretében élő kézművesek nagyobb tőkefelhalmozásra alig gondolhattak, ezért csaknem minden ágazatban a földműveléssel egészítették ki jövedelmüket. A céhmesterek között kiemelkedően gazdag polgárok alig voltak találhatók, miután a bővített újratermelésnek lehetőségei egészen szűk körre szorítkoztak. A céhek sajátosan és ellentmondásosan tömörítették a társadalom közép- és alsó rétegeit; számuk fölülmúlta a gazdaságilag előnyösebb helyzetben élő szabad foglalkozású iparosokat és a kereskedő nagypolgárságét, akik zömmel ekkor már a városi patríciátust tömörítették. A céhmesterek általában kevés legény és inas fölött rendelkeztek, műhelyeik rendszerint primitív felszereléssel voltak berendezve, alig tudtak versenyezni a gyáripari termékekkel, amelyek a debreceni piacot is egyre-másra elárasztották; ahol a nyersanyagbázis rendelkezésre állt, ott a munkaeszközök hiányoztak, mint a tímároknál, szűcsöknél, csizmadiáknál stb., ahol pedig a kapacitás meglett volna, mint például az asztalosoknál, ott nem állt rendelkezésre különleges bútorokat készítő mester. A céhmesterek társadalmi differenciálódása több ok miatt következett be. Nem voltak egyformák a piaci árusítás lehetőségei, többen egyáltalán nem foglalkoztak a városon kívüli értékesítés gondjaival; eltért a mesterek közötti szakmai felkészültség, nem egyformán álltak rendelkezésre az egyéb jövedelemforrások, mint a föld, a kert, a szőlő; nem mindenki tudott olyan házassági szerződést kötni, amelynek eredménye valamely nagyobb tőkeáramlást biztosított volna; eltért az iparosok lakóhelye és nyilvánvaló, hogy a külsősori céhmesterek vagy a város peremén élő személyek vásárlóközönsége más igényt támasztott, mint a belvárosi lakosság. A legtöbben, napi munkájuk mellett, minden szervezőképesség nélkül végezték termelési és értékesítési feladataikat, messzebb nem néztek, idegenektől nem vállaltak megbízatást, sőt az ilyenek ellen küzdöttek. Természetes, ha az erkölcsi, szellemi képességek eltérése folytán az anyagi javakból való részesedés nem volt egyöntetű. Voltak céhmesterek, mint Mannó József, akinek Elepen 5 1 /^ nyilas földje, Bánkon 6 boglyás kaszálója volt mesterségén kívül jövedelemforrásként, másoknak viszont a csekély ház utáni földből, kis szántóból kellett megélniük, mert nagyobb bérlethez nem volt anyagi erejük/ 134 Akik vállalkozással is foglalkoztak, inkább emelkedhettek ki, mert saját termelésük megszervezését könnyítette meg, ha kereskedelmi piacok után folytatott vizsgálódásaik során új eszközöket szerezhettek be. Simonffy Gábor például a Macson és másutt fekvő kaszálóin és a bérelt malmokon kívül pálinka-
