Komoróczy György: A reformkori Debrecen - Hajdú-Bihar Megyei Levéltár közleményei 6. (Debrecen, 1974)

II. FEJEZET. A társadalomi gazdálkodási rendje - A céhek

Viszont az is kétségtelen, amit Berend állapított meg, hogy „a céhek , .. nemcsak akadályát, de területét is képezték a tőkés fejlődésnek", amikor egy részük tőkés együttműködéssé bővült/

01 Ennek Debrecenben is megvannak a megfelelő eredményei. A céhek ugyanis idegenkedtek a konkurrenciának bármilyen nemétől, de egyidejűleg rá voltak utalva arra, hogy egymás között a rokon termelési ágazatokban kapcsolatokat építsenek ki. Önmagában a céhes kézműves ipar válságban élt, miután technológiája nem alkalmazkodott az új gépekhez, a termelési költségek magasak voltak, ugyanakkor a fogyasztói igényeket nem elégítették ki, s emiatt szinte törvényesen nyújtottak lehetőséget a kontárok szaporodásához, valamint ahhoz, hogy korábban ismeretlen termelési ágaknak új képviselői érvényre juthassanak. Mindezek miatt már a polgári forradalom idején egyes céhek elsorvadtak, nemcsak a mi területünkön, hanem másutt is. Nem véletlen, hogy Somogy vármegye 1832. október 10-én a céhek megszüntetéséről hozott határozatot, vagy hogy a szászok földjén a kézművesipar képtelen volt felvenni a versenyt az angol és az osztrák iparcikkekkel/'

02 De a legnagyobb versenytársat a céhek számára maga a kereskedelem jelentette, amikor idegen vagy más vidékről származó áruk közvetítésével foglalkozott. Ezt egyetlen céh sem tudta megakadályozni, legföljebb azt érte el, hogy zártabbá igyekezett tenni a testületet, korlátozta a tagfelvételt, üldözte a mesterszinten dolgozó kontárokat/'

03 Kevés olyan mester akadt a céhen belül, aki maga lett tőkés vállalkozó, mert egyszerűen csak irányította a nála dolgozó legények és inasok munkáját. Akadtak ugyan Debrecenben több segédes céhmesterek, de ezek száma alacsony volt/'

04 A mesterek száma hullámzott, nem állapodott meg, mert a városban az iparosréteg nem mindenkor maradt helyben. Sokan más foglalkozás után néztek, vagy egyenesen rátértek a földművelésre, főként az alacsonyabb keresetű mesterek. Tévesen ítéli meg Debrecen társadalmi helyzetét az, aki a céhmesterek között keresi a leggazdagabb csoportok képviselőit. Maga a céh atyamestere a legtöbb esetben a II. vagy III. adókategóriában szerepelt, nem a céhbiztos jóvoltából, hanem egyszerűen azért, mert kevés segédje és inasa révén a termelése a kívánt színvonalat nem érte el/'

05 A részletkérdések további fejtegetésétől a hivatkozott tanulmány adatai miatt eltekintünk/'

06 A feudális kori céhszervezetnek egyik legsúlyosabb tehertétele a társadalmi immobilitás volt; egy nemzedéken belül a foglalkozás megváltoztatására alig volt lehetőség, és ha valaki mégis új iparágban szerzett megfelelő képzettséget, jogosítványának elnyeréséhez végig kellett járnia azokat az utakat, amelyeket a mesterré válás időszakában fiatalon már egyszer megtett. A céheken belül elavult hagyományos avatási módszerek érvényesültek. Ezért szaporodtak a kontárok, akik sokszor olyan személyekből toborzódtak, akik észrevették a növekvő fogyasztói igényt és az új iparági termelésre tértek át. Az ilyeneket a céhszervezet üldözte és rendszerint a céh mellé állt a tanács képviselője is.

407 Az új igények kielégítése érdekében váltak ki az aranyművesek közül az aranyozok, az asztalosok sorából a kárpitkészítők, a kereskedők közül a „nyerészkedők", a sertéskupecek, a sertésvágó hentesek soraiból a szalámikészítők, a szappanosok soraiból a fekete szappankészítők stb. Ezek kezdetben mind harcban álltak az eredeti céhszervezettel, de mivel társadalmi igényt elégítettek ki, legfeljebb átmenetileg