Komoróczy György: A reformkori Debrecen - Hajdú-Bihar Megyei Levéltár közleményei 6. (Debrecen, 1974)

II. FEJEZET. A társadalomi gazdálkodási rendje - Az állattenyésztés

jövedelmüket".

259 Az állatállományon belül elsősorban az igásállatok kerültek előtérbe a tenyészállatok helyett, kivéve természetesen a sertéseket, juhokat stb. Még a szarvasmarhát is elsősorban ezért tartották. Az állatállományt sokszor dúvadak ritkították; Debrecen az 1844-ben feltűnően elszaporodott farkasok irtását rendelte el, közös farkasvadászatot szervezett, sőt erre a szomszédos vármegyéket is felkérte, mert a farkasok miatt „a marhát tartó lakosaink már eddig is több megkárosíttatást szenvedni kénytelenítettek".

260 A tenyészállatok tenyésztése érdekében a Bihar vm. gazdasági egyesület többször tartott kiállítást, amelyekre a debreceni gazdákat is meghívta; ilyen volt az 1843. október 7-i kiállítás is, amelyen - a meghívó szerint - „a legjelesebb öntenyésztésű lovak és szarvasmarhák tulajdonosai három rendbeli: 6, 4 és 2 arányokból álló jutalmat fognak nyerni".

201 Az állattartás módja azonban nem árulja el, hogy Debrecen polgárai megértették volna a kapitalizmus küszöbén már ismertté vált tenyésztési eljárásokat. A XVIII-XIX. században Debrecenben a jószág legnagyobb részét ridegen tartották, legföljebb a legeltetés helyét változtatták évenként kétszer, az időjárásnak megfelelően. A kétfordulós rendszert sem alkalmazta minden gazda, mint az ország más területein, ahol nyáron legeltettek, télen takarmányoztak. Talán éppen ez a körülmény teszi érthetővé, hogy a takarmány egy részét maga a város is eladta és azt nem mindig debreceni lakosok vették meg. A szilajpásztorkodás terjedt el a város pusztáinak legnagyobb részén és az alábbi statisztika bizonyítja, hogy éppen a Hortobágyon a ridegtartás volt a jellemző.

262 A ridegen tartott állatok száma:

263 Év Ménesbeliló Gulyabeli marha Juh Sertés 1756 1302 8 477 10 469 1063 1789 374 6 417 7 960 513 1813 - 15 153 1839 1519 11 342 A szilajpásztorkodás és az istállózás átmenetét képező „kezes tartás" szintén ismert volt Debrecenben. Ennél a jószágot reggel kihajtották, este visszaterelték az istállóba. A tanyák körüli legeltetésnél ez veit a gyakoribb, de csak a tanyatulajdonosoknál.

264 Az istállózást sokan népszerűsítették, de nem sok eredménnyel, mert országosan is az 1830-as években kezdett elterjedni.

265 Ezért volt igaza a Hetilapnak 1845-ben, amikor Debrecent jellemezve megírta, hogy „a marha- s lótenyésztés soha nevezetes fokra nem hághat úgy, mint van".

266 A ridegtartásnak volt alárendelve a legeltetési rend is. A legeltetés több helyen folyt: a váltott tanyaföldön, az ugaron és a közös legelőn. Jogszabályok, legeltetési rendtartások állapították meg a legeltetés rendjét, a legeltetési jogot, a legelőszervezetet, amelyekről a legelőterületek ismertetésénél már részben szó volt. A tarlón való legeltetés általános volt, hiszen elhullott mag, tarlógaz (muhar, perje, tisztesfű stb.) bőven akadt. A fűállománnyal nem sokat törődtek, a legelő gondozása ritka volt. A csorda, a csürhe a belső legelőn élt. A debreceni tanács 1836. február 19-én legelőrendtartást adott ki „Hirdetés" formájában, amely meg-