Pósalaki János: Debrecen siralmas állapotának megvilágítása 1685-1696 - Hajdú-Bihar Megyei Levéltár forráskiadványai 17. (Debrecen, 1987)

lünk szokásos módon sütve, nagyobbrészt a hat, hét, nyolc fontot is meghaladták. Ilyenformán az említett 50 000 házikenyér súlya a 300 000 fontot is jócskán meghalad­ta. Ezért semmiféle fizettséget nem kaptunk. Ettó'l az idó'tó'l fogva nem múlt el év, hogy a városon keresztül át- és visszautazok, vagy a városhoz néhány mérföldre átvonulok vagy beszállásoltak számára, sok ezer kenyeret, sok ezer köböl lisztet, gabonát ,abrakot ne kényszerültünk volna adni. Nem múlt el hónap, még hét nap és óra sem, amelyben szűkölködtünk volna ilyen vendég­szállókban; vagy embereket, szekereket és igavonókat el nem vittek vagy hajtották volna. Ámbár a szekereket és igavonókat gyakorta — eró's bizonykodással és becsület­szó alatt — úgy kívánták tőlünk, hogy nem messzebb, mint a legközelebbi helyiségig hajtják; a szomszéd helységek pusztult állapota és az igavonók hiánya miatt azonban tíz-tizenhét mérföldre, sőt még tovább is, Váradig, Jenőig, Szolnokig és Erdélyig is elhajtották. Ezekben az utakban az igavonók gyakran eldöglöttek; amelyek haza­jöttek is, úgy leromlottak, hosy további munkára teljességgel használhatatlanok lettek. XI. Az is szomorú és nagy említésre méltó, hogy néhány korábbi évben, a tenger homokjának temérdekségével felérő, részben a saját határunkon kikelt, részben más­felől messziről iderepült sáskák sokasága mezeinket, erdőinket ellepte. Minden füvet, vetést, falevelet, virágot, gyümölcsöt elpusztította és tűzvészhez hasonlóan elemész­tette, annyira, hogy a szegény lakosok gyakran azt látták, a közeledő sáskák a már érőfélben levő, vagy éppen aratásra és kaszálásra váró gabonáikat elpocsékolják és megemésztik, mint szüleik, testvéreik vagy más kedves rokonaik halálakor, most kiterjesztett és ég felé emelt, majd fejükre kulcsolt kezekkel szaladgálva könnyeket hullattak és siránkoztak. Az ilyesféle nagy siránkozást és jajveszékelést hallani és látni úton útfélen lehetett. (1695—1696) A barbároktól való szüntelen félelem. Az utak és szüretelés emiatti bizonytalansá­ga. 1695-ben a várost és a learatott gabonát is otthagyták. Az vagy a tolvajok, vagy a madarak miatt pusztult el. Vagy az eső miatt rothadt meg. A menekülésből sokan haza sem tértek. A kevés vetés, a nyári aszály és az alkalmatlan időben bekövetkezett eső­zések miatt hasznavehetetlen lett. A félelem mindeddig nem szűnt meg. A határban nincs biztonság, az élet vesztegheveréssel telik. XII. Az említett és még több kimondhatatlan zűrzavar között érthető, hogy az ellen­ségtől való, évről-évre megújuló félelem, a lakosoknak az utóbbi két évben megis­métlődő futása és szétszóródása miatt tetemes károk következtek. Ugyanis ezek alkalmával mindkét nembeli lakosaink közül részint a szüretelés idején, sokan má­sok pedig utazás közben fogságba, a tatárok kegyetlen rabságába estek. Sokuknak házát, már kiforrott borát és jószágát vagy megégették, vagy elvitték és elhajtották. A közelebb elmúlt évben, éppen aratás és nyomtatás idején a futás miatt, minden gabonánkat, a már betakarított határban, keresztekben, vontatókban, részint el­nyomtatva a szérűkön kellett hagyni. Az otthagyott gabona a madarak és az esőzés miatt tönkrement, és a határunkat seregestől ellépő rablók elprédálták. Emiatt sok lakosunk, mivel már a gabonájuk elfogyott, vagy, hogy a további rettegéstől és fu­tástól megmeneküljenek, haza sem tért. Akik pedig hazajöttek — ámbár a szántás- ve­tés ideje is elérkezett — csak kevés vetést tehettek. A következő tavasszal a rendkívüli szárazság miatt ez sem nőtt meg. Majd az erre következő folytonos esőzés miatt ezt is felverte a haszontalan gyom és annyira megfojtotta, hogy nagy részét sem le­aratni, sem lekaszálni nem volt érdemes. Emiatt abban az évben nagyon kevés ga-

Next

/
Oldalképek
Tartalom