Pósalaki János: Debrecen siralmas állapotának megvilágítása 1685-1696 - Hajdú-Bihar Megyei Levéltár forráskiadványai 17. (Debrecen, 1987)

a tatárok megrohanása ellen azokra a helyekre, amelyekre szükség lesz, küld ki az övéi közül. (Hogy védelmük mennyire volt hasznos, sok helyen igazolta a szomorú eredmény). Ezzel a kísérettel a hazafelé tartó és Váradon keresztül utazó bíró urat, a váradiak, kiváltképpen az említett kapucsi pasa (kétségkívül a váradiak által feltüzelve) eró'sen szorongatták az adó miatt. És mivel a védó'őrség miatt nem tudták letartóztatni, meg hagyták, hogy feldúlatás terhe alatt azt két napon belül adjuk meg Az általunk nagy óhajtással várt bíró úr társaival, s a tatár kísérettel, ezzel a paranccsal megterhelve és szomorú utasítással jött meg. Ezt az alkalmat felhasználva sok váradi szpáhi, azaz nemes és közkatona jött városunkba. Ezek legtöbbje a magunk mellé vett tatárokkal a falvakra kiment, színleg azért, hogy azokat megvédelmezzék, de inkább azért, hogy pénz és egyéb szükséges dolgokat szedjenek össze. A többiek pedig a falvak ide hívott lakóit az adó miatt sanyargatták. A már említett kincstartó megérkezése és étkezése után, a maga elé hívott bíró úrnak és néhány szenátornak az ura nevében világosan értésére adta, hogyha békében akarunk maradni, magunkat megmenteni a had beszállásolásától és a végső pusztulást el akarjuk kerülni, haladék és köntörfalazás nélkül, 10 000 dukátot kell adnunk a szultánnak ajándék címén. Vonakodás esetén a szultán egész hadával be fog szállani a városunkba és egész télen nálunk akar maradni, minden jószágunkat el fogja prédálni; elmenetelekor a lakosokat fogságba hajtja. Ezt sok esküdözéssel erősítgette. Ennek a híre városszerte elterjedt. Lehetetlen leírni, milyen szomorúság és keserűség fogta el a város népének lelkét. Ez alatt az idő alatt a szultán elébe — aki egész seregével az akkorra megjavított pocsaji hídon és más kikeresett gázlókon már átkelt a Berettyó folyón és felénk tartott, — hódolatunk jeléül és bocsánatának elnyerése végett elküldtük embereinket ajándékkal és élelemmel. Az élelmet azonban elszedték és elprédálták tőlük, nem is engedték őket hozzá, hanem a tihaja, azaz az udvarmestere a kincstartóhoz, mint teljes hatalmú adószedőhöz és végrehajtóhoz utasította és küldötte őket. Mi őt könyörgésünkkel sok alkalommal ostromoltuk, de magát semmimódon nem engedte megkörnyékezni és semmiféle engedményre nem lehetett rábírni. Ezt nem szűntünk meg jelentgetni a váradi pasának sem, segítségét és közbenjárását kérni. Erre a pasa írásban azt válaszolta, hogy könyörgésünket megértette, írt is már a szultánnak, de ha az akar valamit végezni velünk, ő abban nem akadályozhatja meg. Ugyanis azt szultánnak hívják és uralkodó fia, senki se merné kifogásolni, és kérdőre vonni, hogy mit miért tesz. A kincstárnok megérkezését követő napon újból idejött a korábbi szemionokhoz hasonló négy zászlóalja, akiket tizennégy napon át — azaz a kincstartó elmeneteléig — tartanunk kellett. Azonkívül a tatárok és törökök a két táborából, részint a kapukon, részint a rontó kezek által sok helyen betemetett árkon keresztül, nagy sokasággal, naponta be- bejöttek, az egész várost ellepték. Amit csak szükségesnek és kívánatosnak találtak — ebben őket senki sem akadályozhatta — nemcsak a maguk lovaira és szekereire, hanem a miénkére is rakták és elvitték. Ezt a rablást és tolvajságot naponta ismételték, a városon kívül a szénát és amit még találtak, felélték. Ezeken felül a szultán és a szerdár pasa naponkénti követelésére mind a két táborra vágómarhát, kenyeret, lisztet, árpát és más élelmet kellett naponta adnunk. Ennyi rettegés, nyomorgatás között, mivel a kincstartó gyakorta sürgetett, ösztökélt és fenyegetett, nagy buzgóságot fejtettünk ki a pénz összeszedésére. Bár mindenképpen szorgalmaztuk, a követelt összeget mégsem tudtuk összeszedni. Ennek elégtelenségét és lehetetlenségét a kincstartó is belátva (bizonyára az