Debreceni vagyonleltárak 1717-1848 - Hajdú-Bihar Megyei Levéltár forráskiadványai 9. (Debrecen, 1984)

Bevezetés

a Varga utcai házának a felét is saját pénzéből váltotta magához (3. sz.). Fennmaradó készpénzüket viszont szívesen kölcsönözték évi 6%-os kamatra családtagoknak, helybeli polgároknak és a városnak. A contractusra kiadott kamatozó tőke természetesen változó nagyságú volt, összege néhányszáz forinttól többtízezer forintig terjedt. Tikos János halálakor 774 Rft kamatozó tőke maradt az utódokra (3. sz.), SimonfFy Sámuel gyermekei viszont 61 010 váltóforint hitelt leltároztattak (8/1. sz.). Ez utóbbi arról is pontosan tájékoztat, hogy milyen arányú volt a családtagok, a magánosok és a város részesedése a hitelezésben. A cívisek — erről ugyancsak találunk adatokat a leltárakban — némi készpénzt is tartottak maguknál otthon, de ez messze alatta maradt a kamatozó tőke összegének. Nagyobb tételt csak a kereskedők tartottak kéznél, ami az áru beszerzéséhez feltétlenül szükséges is volt. Az Auer család tagjai 1795-ben ezért leltek a hagyatékban 10 ezer forint készpénzt (6. sz.). A paraszt polgárok azonban ilyen tartalékot nem képeztek, amit csak lehetett, kamatozásra kiadták. A leggazdagabb polgároknál a készpénzt még különböző ezüst- és aranyneműek is kiegészítették. Ezek általában gyűrűk, edények, és evőeszközök voltak (1., 2. sz.). Adattárunkban kiugró értéket csak Simonffy főbíró nejének a hagyatékában találtak a leltározók, összegét 3047 váltóforintra becsülték (8/3. sz.). A polgári vagyon életmódot meghatározó tartozékai voltak a ruhák, bútorok, ágyneműk, konyhai felszerelések és mindenféle más használati eszközök. Tudomásunk szerint az osztálylevél az egyetlen olyan forrás, amelyik ebben a korszakban hiteles bepillantást enged a kor emberének ezekbe a mindennapi tárgyi közegeibe. Ilyen vonatkozásban az Adattárunk anyaga különösen széles skálán mozog. A férfi-női viseletre (3., 5., 8/5. sz.), a gazda városi házának, tanyájának és cselédházainak a bútorzatára (5., 7., 8/5., 9/1., 10. sz.), a használatos ágyneműkre (5., 7., 8/5., 10. sz.) vég nélkül sorolják az elemzésre és rendszerezésre váró adatsorokat. Az azonban már az elemző munka nélkül is jól látszik, hogy a viselet és a bútorzat a vagyonosság tükre: minél tehetősebb volt a városi gazda, a ház berendezése és lakóinak a ruházata annál előkelőbb volt. A jómódú Simonffy főbíró özvegyének a halálakor — többek között — 15 bundáját és felöltőjét s 7 kalapját és főkötőjét leltározta Manó József szűcsmester (8/8. sz.). Valójában tehát az osztálylevelek a vagyon teljes keresztmetszetét nyújtják. Eddigi fejtegetéseinkből az is kiderült, hogy a vagyon részeit nem csupán felsorolták, hanem az akkor éppen használatos pénzértékben is megbecsülték. Ennek kettős haszna mutatkozik. Nagyban hozzájárulhat az ártörténeti ismereteink gyarapításához, mert szórványadatok helyett egy-egy tömbben kapja meg a kutató az árakat s azokat egymáshoz tudja viszonyítani. A föld, a jószág, a ház, a bor, a különféle termékek és használati tárgyak árai egymás mellett szerepelnek, s így az egyes vagyontárgyak értékeit relációkban lehet szemlélni. Az árakat feltüntető leltáraknak az az előnye is felismerhető, hogy a vagyonnak nemcsak a szerkezetét tárja a kutató elé, ami önmagában véve is rendkívül tanulságos, hanem a szerkezeti elemek pénzben kifejezett értékeit is. Ezek alapján pénzben lehet meghatározni a vagyon összértékét, ami természetesen egyedenként változott. Az ilyen jellegű elemzések is ugyan további feladatokat jelentenek, azt azonban máris lehet látni, hogy a debreceniek vagyonában az agrárkomponens akkor is meghatározó szerephez jut, ha nem