Debreceni végrendeletek 1595-1847 - Hajdú-Bihar Megyei Levéltár forráskiadványai 8. (Debrecen, 1983)

Bevezetés

Debrecenben a világiak közül a végrendelkezők szerzett birtokaikból a városi tanácsot és a magisztrátus tagjait részesítették. Komáromi Istvánné 1704-ben 50 Ft-ot (3. sz. végr.), Szabó András özvegye 1719-ben 120 Ft-of hagyományozott a tanácsra (5. sz. végr.), Tiszai János pedig 1813-ban ideig lenesen földet adott a tanács használatába (37. sz. végr.) Komáromi Istvánné meg is indokolta a döntését, miszerint „énhozzám s atyámfiaihoz való jóakarattyáért s ezen dispositiomnak (azaz végrendeletének) is megoltalmazásá-. ért" juttatott vagyonából a tanácsnak. Az egyházi adományok az eklézsiák és az iskolák között oszlottak meg. A végrendeleteknek ezek a tudósításai ismét nagy értékei a történetírásnak, elsősorban is az egyház- és iskolatörténetnek. Különösen nagy összegekkel segítették a debreceni református egyházat. A Kistemplom (3., 5. sz. végr.), a Nagytemplom (30., 35. sz. végr.) építésére, a Vöröstorony felújítására (3. sz. végr.) sokat áldoztak az egykorú debreceniek. Vadászi László 1805-ben egymaga 2 ezer Ft-ot hagyományozott a Nagytemplom felépítésére (30. sz. végr.). A kegyes adományok közeit külön hely illeti meg a Református Kollégiumnak nyújtott támogatást. A Kollégium-szeretet szinte a debreceni ember egyik jellemző ismérvévé vált s ez régi keletű vonása volt. Tiszta Máté már 1595-ben 16 Ft-ot hagyományozott a „Scolában" tanuló „deákoknak" (1. sz. végr.) s ez a szemlélet későbbre is áthagyományozódott. A Kollégiumra való vagyontestálás 100 Ft-on aluli összegektől 10 ezer Ft-on felüli összegekig terjedt. Az Adattárban közölt végrendeletek között több olyan is volt, amelyik az örökhagyó egész vagyonának kegyes adományként való felhasználásáról szólt, ezen belül is legnagyobb részesedése azonban a Kollégiumnak volt. Váradi Sámuel és felesége 1804-ben közel 20 ezer forintot testált a Kollégiumra, s ebből 12 300 forintot a consistorium kezére adott (26. sz. végr.). Tiszai János is 1813-ban némi rokoni örökség kielégítése mellett az egész vagyonát a Kollégium szükségére hagyta (37. sz. végr.). E nagyösszegű kegyes alapítványokhoz azonban mindjárt fűzzük hozzá azt a megállapítást, hogy az adományozók rendszerint gyermektelenek voltak. (Külön figyelmet érdemel az a jelenség, hogy a vég rendelkezők között milyen sok volt a gyermektelen házasság, különösen a nemesi eredetűeknél.) A kegyes adományokat legtöbbször készpénzben hagyományozták s alapítvány jellegűek lettek. A hagyományozott összegnek csak egy részét használhatta fel a Kollégium közvetlenül egészében, a többit kamatra adta ki s azt hasznosította. Eszenyi István 1737-ben 2 ezer Ft adományából kamatozó tőkeként forgathatott a Kollégium ezer forintot, csak a másik feléből lehetett a diákok számára „különös kamrákat" építeni (9. sz. végr.). Hatvani István professzor 1000 forintos öröksége egészében kamatozott (17. sz. végr.). A Kollégium anyagi istápolásának további részletes taglalásától eltekintve talán még arra hívhatjuk fel a figyelmet, hogy az örökhagyók főként a jótanuló szegény deákokról való gondoskodást tartották szívügyüknek. Tiszai János 1813-ban azokra „a nemes Collégiumban tanuló szegény árva hazafi ifjak számára" hagyta vagyonát, „akik jó tanulásokkal s erkölcsökkel" megérdemlik (37. sz. végr.). A tehetősebb nemesi származású debreceni polgárok egyes vidéki egyházak és iskolák javadalmazásáról sem feledkeztek meg. Ennek olykor még az okát is felfedték. Czeczei János 1787-ben „Nemes Székes Fejér vármegyében Verebén levő Reformata eklésiának hágy 17 Rft-ot azon okból, mivel azon Szent Eklésiában a szent keresztség által avattatott az anyaszentegyházban". A Pest megyei Tinnyén levő eklézsiának pedig azért hagyott ugyancsak 17 Rft-ot, „mivel azon szent eklésiában élt legelőször az úri szent vacsorával"