Debreceni végrendeletek 1595-1847 - Hajdú-Bihar Megyei Levéltár forráskiadványai 8. (Debrecen, 1983)

Bevezetés

kafalvi udvarházat szántóival és ottani 12 kapa szőlőjével anyai successionak (19. sz. végr.). Bárányi György és felesége 1827-ben krajcár pontosságig megállapította örökölt vagyonrészét, azt 3333 Rft 20 krajcárban jelölve meg (38. sz. végr.). A vagyonszerzésről szinte valamennyi végrendelkező beszámol, az egykori nincstelen éppen úgy, mint az örökséghez jutott gazda. Az azonban világosan látszik, hogy nagyobb vagyongyarapításra az induló alappal rendelkezőknek volt jobb lehetőségük. A Péterfia utcán lakó Szigeti Mihályné 1804-ben arról számolt be, hogy férjétől csak adósságot örökölt s a Református Kollégiumban „főzései, sütéssel, egyéb szorgalmatos fáradozásaik után kerestek egy kis házacskát" (27. sz. végr.). A Hatvan utcai Erdélyi János — 1758-ban kelt végrendelete szerint — „mikor feleségét elvette, mind a ketten igen szegény állapotban voltak, ősi vagy atyai successioja egy fillér sem volt" s azután saját erejükből szereztek egy házat, faragó színnel és a kerékgyártó mesterséghez szükséges szerszámokkal (14. sz. végr.). Ugyanakkor a Tétét* lenről 2 ezer forint örökséggel beköltöző Hatvani Mihályék — az 1828. évi végrendelet tanúsága szerint - „a magok fáradhatatlan munkásságokkal" szereztek a városban 1 házat, 8 lovat szerszámokkal együtt, 40 db sertést, 60 kas méhet és a bihari hegyen 30 kapaalja jó állapotban levő szőlőt (39. sz. végr.). A végrendeletek tanulmányozása során nyilván feltűnik, hogy kiugró nagyságú vagyon a városi polgárok kezén nem halmozódott fel. Ennek egyik magyarázata nyilvánvalóan az volt, hogy a városi tanács 16 nyilasban, azaz 90 kh-ban megszabta a földbirtoklás felső határát. A parasztpolgárok pedig tőkéjüket a termelés más ágazataiban csak nagyritkán kamatoztatták. Az öröklés rendjét a vagyon eredete szerint határozták meg. Élesen elkülönítették egymástól az örökölt és a szerzett birtokot. Valójában ezért írták le a végrendelkezők oly pontosan vagyonuk összetevőit. Az ősi örökölt vagyonrészt az utódok között arányosan kellett szétosztani, nemre való tekintet nélkül. Az örökhagyó legfeljebb azt határozhatta meg, hogy melyik vagyontárgy kit illessen, de már értékbeli különbséget nem tehetett. A szerzett vagyonnal viszont a végrendelkező már szabadon rendelkezett. Nem véletlen tehát, hogy a vagyont maguk az örökhagyók különítették el olykor szinte kínos pontossággal. Más esetekben pedig különféle magyarázatokkal és indokok alapján az örökölt birtokokból is bizonyos részeket a szerzett vagyon kategóriájába igyekeztek sorolni. Ha valamit zálogból váltottak ki vagy javították, építették, a puszta vagy ritka szőlőt betelepítették, jogilag azokat azonnal a szerzett birtok kategóriájába akarták átsorolni (17., 30. sz. végr.). Egyáltalában: a szerzett birtok örökítése a végrendelkező féltett joga volt s ezt az országos törvényekre való hivatkozással is védte. „Jószágomról szabadossan disponálok, mert ezt a hazánk törvényének értelme szerint is, mint igaz acqvisitor cselekedhetem, mely ellen cselekedni nem is kívánok" — olvasható váradi Bárányi László 1793. évi végrendeletében (21. sz. végr.). A szerzett vagyonrész nagyobb hányada általában a végrendelkező halála után — az ősihez hasonlóan — a közvetlen leszármazottak vagy rokonok kezére kerültek. Tekintélyesnek mondható azonban a szerzett vagyonnak az a része, amelyet a végrendelkező az örökség egészéből kiszakítva, az örökösökön kívül másnak hagyományozott. Az örökítésnek ezt a formáját az egykorúak összefoglaló néven „kegyes adomány"-nak vagy másképpen „pium legatum"-nak nevezték. Ennek kisebb része világiaknak jutott, többségét azonban a különböző egyházak és iskolák örökölték. Ezek az örökítések az egykorúak valláserkölcsi és lokálpatrióta mentalitásának is a bizonyítékai.