Debreceni végrendeletek 1595-1847 - Hajdú-Bihar Megyei Levéltár forráskiadványai 8. (Debrecen, 1983)

Bevezetés

Nagyobb járványos betegségek az egészséges embereket is végrendelkezésre késztették. Varga Mihály Péterfia utcai lakos 1739-ben, a nagy pestisjárvány időszakában azért sietett a végrendelkezéssel, hogyha „minden cselédestül mostani Isten csapása döghalál által az Ur Isten ő Felsige e világbul kiszállítja", rend maradjon utánna (10. sz, végr.). Akadt a vég rendelkezők között egészen fiatal is, így Sztárai János, aki 1756-ban a „nemes város által vérbováItatott" katonának. Ö azért végrendelkezett, mert attól tartott, hogy „a mostani katonaságban az életbül ki talál múlni" (13. sz. végr.). A különböző indítékú végrendeleteknél aztán az örökhagyók általános végső okként az örökösök perpatvarkodásának kiküszöbölését jelölték meg. „Jó gazdáknak példájok szerint házát jó rendben hadni és gyermekei között támadható villongásokat, alkalmatlanságokat megelőzni, eltávoztatni akarván" tett végső rendelést Diószegi Sámuel 1716-ban (4. sz. végr.). A testamentumot rendszerint a férj vagy a feleség készítette. Többnyire a családfő férj, de halála után az özvegye is végrendelkezett. De az sem volt éppen ritka, hogy a férj és feleség együttesen készítette el végrendeletét. Micskei Bárányi Miklós 1795-ben (22. sz. végr), Váradi Sámuel 1804-ben (26. sz. végr.) és Bárányi György 1827-ben (38. sz. végr.) feleségével közös végrendeletet írt. Az örökhagyók ritkán fogalmazták sajátkezűleg a végrendelüket: Hatvani István (17. sz. végr.), Vadászi László (30. sz. végr.) és Tiszai János (37. sz. végr.) ebből a szempontból kivételnek tekinthető. Az általános gyakorlat az volt, hogy a szövegezés munkáját a tanács egyik kiküldött testamentariusa végezte el, az örökKacyó szempontjai szerint. Ez is volt a célszerű eljárás, mert — mint láttuk is — a teste mentum csak úgy volt érvényes, ha a tanács képviselői hitelesítették. A hitelesítők száma a XVI. száazdban még 5 fő volt (1. sz. végr.), később 3-ra, majd 2-re apadt. A XVIII. század második felétől már 2 hitelesítő személynél többel nem is lehet találkozni. A testamentarius tanácstagok aztán a végrendeletet a hitelesítés után adták a városi levéltárba. Amikor a végrendelkező meghalt, az érdekelt felek kérésére felbontották és a tanács intézkedett a végrehajtásáról. A végrendeletek terjedelme — a közöltek is ezt bizonyítják — nagyon változott. Rövid 1 oldaltól 8-10 oldalig is terjedt. Általánosságban azt is mondhatnánk, hogy a végrendeletek hosszúsága a vagyon nagyságától függött. A testamentum legtöbbet a végrendelkező vagyonáról mond. Azonban első pillanatra is szembetűnik, hogy a hangsúlyt az ingatlanra helyezi,, a különböző ingóságokról (állat, ún. házbeli „mobiliák", gazdaság felszerelések, bútorzat, ruhanemű stb.) csak érintőlegesen és esetlegesen emlékezik meg. Bárányi György és felesége Szántai Anna 1827-ben jellemző módon a házingatlan megnevezése után csak mintegy összesítve jegyezte meg, hogy ahhoz még hozzátartozik „minden megkívánható házbeli, kamara s konyhabeli és udvaron levő eszköz" (38. sz. végr.). Vadászi László 1805. évi végrendeletében ugyan már felsorolt ingóságokat is, így öltöző ruhákat darab- és fajta szerint, bizonyos konyhai felszereléseket, de a feltehetően nagy jószágállományát csak „minden szarvasmarháim", ménesbeli lovaim" címszóval foglalta össze (30. sz. végr.). Előfordult persze olyan eset is, hogy a végrendeletben csak az állathagycmányozást rögzítették. Forgács István 1732-ben néhány lábasjószágáról rendelkezett, de neki ez volt az összes vagyona (6. sz. végr.). Az Ingatlan, egyáltalán a vagyon alapját a városi ház képezte. Valamennyi házzal rendelkező városi lakos, ha nem is mindig első, de kiemelt helyen ezt említette a végrendeletében. Legtöbbször megnevezte azt az utcát.