A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár évkönyve 29. 2002-2003 (Debrecen, 2003)
Műhely - Nagy Pál-Papp József: Személyazonosító okmányok a XIX-XX. századi Magyarországon
406 erősített Polgári szabadságához képest, vám, rév, 30-ad és hellypénz fizetés nélkül szabadon és békével botsátani, s botsáttatni ne terheltessenek. Csató István Debrecen város jegyzője.”)8 Nem csak az üti levél, hanem a Vándorló Könyv (érvényben 1816-1872 között), a Munkakönyv (érvényben 1872-1950 között), a Cselédkönyv (érvényben 1872-1945 között) is tartalmazott személy leírást, sőt a cselédkönyvbe 1915 után fényképet is tettek. Mégis, mai értelemben nem tekinthetők személyi igazolványnak, mert e könyveket munkába álláskor le kellett adni azoknak, akik alkalmazták (céhmesternek, mesternek, gazdának, stb.). A születést igazoló egyházi okiratok (keresztelő anyakönyv, születési jegyzék) mind fontosabbá válása a XVIII. század végétől kezdve arra késztette az egyházi vezetőket, hogy ezeket az anyakönyveket mind gondosabban kezeljék. A világi jogi esetek elbírálása során a bírák mindinkább az anyakönyvekhez fordultak, azokból igyekeztek ellenőrizni például, hogy hány évesek az előttük tanúskodók. Kezdetben kizárólag a születési (keresztelési) anyakönyv, a későbbiekben pedig a házassági és a halálozási anyakönyv is a bizonyítás eszközévé vált. Az 1848 előtti, feudális jogrendszerből és az „ősiség”-ből következő birtoköröklés jogcímét legpontosabban a leszármazást bizonyító keresztlevéllel lehetett igazolni. Az anyakönyvek szerepe a polgári perekben is megnőtt. Mivel sok esetben magukat az anyakönyveket vitték el a bíróságra, amely azok sérülésével és elvesztésével is járhatott, így ezt a helytelen gyakorlatot az állam az 1770, 1774 és 1778-ban hozott rendelkezésekkel kívánta megakadályozni. Megtiltották, hogy az anyakönyveket bármilyen jogcímen elvigyék az egyház hivatalos helyiségéből. A betekintésre is csupán a népesség összeírásakor volt lehetőség. A különböző okokból szükséges másolatok kiadását a papok kötelességévé tette a helytartótanács. A nemességvizsgáló bizottság feladatait az 1783-ban felállított külön ügyosztály vette át. Egy nemességigazolás felülvizsgálati eljárásának (III. Károly és Mária Terézia uralkodása alatt) a legkülönbözőbb okai lehettek. Általában az elszegényedett nemesi családok kiváltságra való jogosultsága körül merültek fel kételyek. Esetenként a család egyes ősei nem éltek nemesi előjogaikkal, így az utódok nemességét erre hivatkozva vagy a vármegye, vagy más nemesi családok vonták kétségbe. Sokan törvénytelen úton, legtöbb esetben hamisítással próbáltak maguknak nemességet igazolni, és erre derült fény. Gyakran feljelentések miatt kellett megindítani az igazolási eljárást. Más esetben a vármegyékből való elköltözés miatt kérték a nemességet igazoló bizonyságlevél kiadását, mivel az új lakóhelyen csak az igazolás felmutatása esetén ismerték el a nemességet. A megye által kiállított nemességi igazolásban leírták, hogy a kérelmező mely őse kapta a nemességet, és részletesen levezették a kérelmező leszármazását is. Az ügyosztály által felülvizsgált nemességi igazolásokat a nemesi vármegye tanácsülésének határozatával - a kancellárián keresztül - az uralkodó elé terjesztették. Mind a helytartótanács, mind a kancellária részéről mindvégig az a törekvés érvényesült, hogy a nemesi leszármazási igazolá- * Nagy Pál - Papp József: Személyazonosító okmányok... *HBMLIV.A.1016.5.cs.
