A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár évkönyve 29. 2002-2003 (Debrecen, 2003)
Tanulmányok - Szendiné Orvos Erzsébet: Debrecen és Erdély a XVII. sz. végén 1686-1693
35 hetett meg az erdélyi rendi ellenállás a Habsburg abszolutisztikus törekvésekkel szemben. Erdély hivatalos nyelve a magyar helyett a latin lett. Erdélyt tehát nem csatolták Magyarországhoz, hanem a Habsburg Birodalom külön tartománya lett és a Habsburg uralkodók viselték az erdélyi fejedelem címet is. Erdély helyét a Habsburg államrendszeren belül tehát kedvezőbben és világosabban határozta meg, mint a Magyar Királyságét. Az erdélyi fejedelem szuverenitását ugyan nem ismerte el, de az ország autonómiáját igen, s 1691 viszonyai között ez nem kis lehetőségeket rejtett magában. A diplomában Erdély köz- és magánjogi intézményei csak annyiban módosultak, amennyiben a módosításra a királyi joghatóság túlsúlyának és befolyásának biztosítása végett szükség volt. Erdély azonban a XVII. század végére elveszíti területének negyedrészét, falvak és mezővárosok százait, egyik legnagyobb városát, legfőbb vámját, legfontosabb kereskedelmi útvonalát és nemesfém valutájának nagy részét. A Váradról az alföldi mezővárosok felé és a Kassára futó kereskedelmi útvonalak bezárulnak, s ez az ország gazdasági életét jelentősen befolyásolta. Debrecent, mely ennek következtében megerősödött 1691-ben elveszíti. A Habsburg Birodalom uralmi rendszerébe illeszkedve sajátosan kettős helyzetbe kerül. Még terhelték a török háborúval járó kötelezettségek, ugyanakkor már viselnie kellett a békére készülő Habsburg-kormányzat berendezkedésének terheit is. Az ország gazdasági és társadalmi szempontból is súlyos helyzetbe került. Erdély politikusait belső pártharcok osztják meg. így a diploma nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, nem vált a rend és építés fundamentumává. Hajdú-Bihar Megyei Levéltár Évkönyve XXIX Debrecen Buda 1686-ban felszabadul, s hamarosan Debrecen és környéke is a szövetségesek kezére került. Nagyváradot viszont egészen 1692-ig a törökök tartották. A város közelsége miatt és Debrecen katonai szempontból nyílt város jellege miatt a város és vidéke népében a létbizonytalanság nyomasztó érzése vált úrrá. Debrecen helyzete a korábbi korszakhoz képest nemcsak megnehezült, de a polgárai vagyonbiztonsága is megrendült. Az erdélyi fejedelemség még fenntartja e terület és a város feletti szuverenitását, alkalmilag támogatja is a török államot képviselő parancsnokokkal szemben. Barta Boldizsár a debreceni literátus szűcsmester már a XVII. század fordulóján igen velősen így fogalmazza meg a XVI-XVII. századi mezővárosi polgár életérzését: „ Nem igen bízhatunk mi a méltóságos főrendekben, mert azoktól megvetettünk, nem vitézeinkben, mert azoktól prédáltatunk, nem jószágunkban, pénzünkben, mert azoktól megfosztatunk. ”9 A XVII. század végére ez az állapot tovább romlik. A város vezetősége számára egyetlen követhető út volt - mint eddig is - hogy nem kötelezte el magát egyik fél iránt sem, hanem mindkét irányban fejet hajtott. Például 1687-ben, amikor Lotharingiai Károly herceg nagy hadsereggel Debrecenen keresztül Erdélybe vonult a városnak csupán egyetlen alkalommal 50.000 kenyeret, és egyéb nagy mennyiségű élelmiszert kellett szállítania a sereg ellátására. Szinte erejét felülmúlóan igyekezett követeléseiket teljesíteni és hangzatos hűségnyilatkozatokkal megnyugtatni mindkét felet. Ezen nyilatkozatok őszinteségét egyik fél sem vette komolyan, viszont a városra szükségük volt, mint gazdasáBalogh István: A rendi állam várospolitikája. In: Debrecen története 2. 91.
