A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár évkönyve 19. 1992 (Debrecen, 1992)

Balogh István tiszteletére - Borosy András: Az erdélyi fejedelmek fennhatósága alá tartozó mezővárosok

re emelkedni. Szintén ,,álmezőváros”-nak mondható Marosvásárhely is, a nem szász Erdély egyik legfontosabb piaca, melyet székely jogú lakosság lakott. Az alföldi mezővárosok lemorzsolódása, majd a cívis lakosság észak­ra menekülése következtében Erdély elvesztette lakosságának legtöbb gaz­dasági lehetőséggel bíró, társadalmilag talán legfejlettebb részét. Az erdé­lyi fejedelmi hatalom alatt maradt mezővárosok közül csak Debrecen tu­dott igazán felemelkedni; a 16. század derekán 1300 adózó portája, talán 20 000 lakosa volt. Viszonylag nagyra nőtt még Tusnád, ahol 1569-ben 319 és Kraszna, ahol 1594-ben 284 adózó családfőről tudunk. Ez mindkét eset­ben 4000-nél nagyobb lélekszámot jelent. A többi mezőváros ennél kisebb.4 Az erdélyi fejedelem fennhatósága alá tartozó legnagyobb mezőváros, s egyben a korszak leggazdagabb (a szabad királyi városoknál is gazda­gabb) városa Debrecen. Mezővárosi fejlődésének rajzát mellőzzük, egyrészt mert szétfeszítené tanulmányunk megszabott kereteit, másrészt, mert a nemrégen megjelent monográfia, s az abban felsorolt irodalom megfele­lő tájékoztatást nyújt.5 Kétségtelen, hogy az Erdélyi Fejedelemség többi mezővárosáról sok­kal kevesebbet tudunk, mint Debrecenről. Balás G. felsorolásra szerint az Erdélyben oppidumoknak nevezett városok a 14. században Déva, a 15. században Bonyha, Hunyad, Földvár, Berethalom, Torja Vására, Désakna, Rozsnyó, Teke, Boldogasszonyfalva, Offenbánya (azaz Aranyosbánya), Vine, Sáromberke, Görgényszentimre, Torda, Nagykapus, Székelykereszt- úr, Szászkézd, Szbékelyvásárhely (azaz Marosvásárhely), Búza, Hátszeg, Vízakna, Gyalu, Hégen, Ecel, Dés, Régen, Almás, Kolozs, Torockó, Soly­mos, Vecel, Bolkács, Székelyudvarhely, Prázsmár, Abrudbánya, Jófő, Kolozsmonostor, Algyógy, Szászváros, Nyárádszereda, Sepsiszentgyörgy, Radna. A 16. században oppidumokként emlegetik még Dicsőszentmárton, Bátos, Alparét, Szentágota, Bonchida, Bánffyhunyad, Fogaras, Zalatnabá- nya helységeket. Balás szerint oppidumoknak kell tekinteni (ami erősen vitatható) a szász és székely székeknek a föntebbi felsorolásban nem emlí­tett több székhelyét és Gyulafehérvár püspöki várost. A legtöbb oppidum (a szász és székely mezővárosokat nem számítva) földesúri hatalom alatt állott. Gyakran a király volt az oppidum földesura, ilyen volt pl. Alvinc és Désakna. Ez előnyös volt, nagyobb szabadságot je­lentett. A magánföldesúri mezővárosok közül Teke a Szobi család, Régen a Bánffyak, Algyógy Radul vajda, Dicsőszentmárton Sándor János, Alpa­rét a Barlabássy család, Fogaras pedig ey ideig Bornemissza János oppidu- ma volt. Volt olyan mezőváros is, melynek egy nagyobb város volt a föl­desura. Így egy ideig Kolozs földesura Kolozsvár volt, Bolkácsé Szebem Az ilyen eset kedvezőtlen volt. Az ilyen mezőváros jogi személyisége csak csekély mértékben nyilvánulhatott meg, polgárai csák kis mértékben emelkedhettek a jobbágyi színvonal fölé. A kisebb oppidum egészen föl­desura rendelkezése alatt áll, vagyona is a földesúrtól függ. Ura el is aján­dékozhatja egészében, vagy csak egyes telkeit, mint Régen és Bánffyhu­nyad esetében történt. 4 Erdély története (főszerk.: Köpeczi Béla), Budapest, 1986. I. k. 474—478. 1. A vo­natkozó részt Barta Gábor írta. 5 Debrecen története.I. Szerk.: Szendrey István. Debrecen, 1984. 61

Next

/
Oldalképek
Tartalom