A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár évkönyve 19. 1992 (Debrecen, 1992)

Balogh István tiszteletére - Für Lajos: Politika, tudomány, debreceniség. Balogh Istvánnal beszélget Für Lajos

érezte az egész mentalitás légkörét. A már öregedő író a Déri Múzeumban járva egyszer, ott látta az íróasztalomon Pósalaki János, Debrecen kuruc kori nótáriusának az emlékiratait. Ez az emlékirat az 1697-ig terjedő időkről szól. Azt kérdezte tőlem, hogy ez micsoda? Kellő tisztelettel azt válaszoltam a nagy írónak, hogy ez egy regénytéma, egy nagy regénytéma.. Ezt majd elkérem — mondta ő. De aztán nem lett belőle regény. Az Erdélybe azonban beleírta, megírta benne Debrecent is. Azt, hogy a fejedelem és a bölcs főbírók hogyan igazgatták a várost. A Debrecennel kapcsolatos többi írásai nem ezt a szellemet tükrözik. A Pillangó is inkább kellemes kis vázlat. Oláh Gábor lett volna, ha tehetsége bírja, a debreceniség igazi nagy írója, megírója. Furcsa, de a debreceniségből az egyház őrizett meg legkevesebbet a, XIX. században. Fő okát abban látom, hogy a református egyház akkorra arisztokratikussá vált, teljesen elszakadt a néptől.

— Lépjünk ki a Hortobágy „mellyékéről”, tekintsünk tágabb horizontokra. A debreceniség adott-e valamit, beépült-e abból valami a magyarság gondolkodásába, gyarapította-e nemzeti kultúránkat? Vagy mindössze egyetlen jellegzetes, de végül is tünékeny színfoltja volt csupán a történelem fölös hullámverésében képződött nemzeti múltunknak?

— Hát ezt nehéz volna megmondani. Annyi bizonyos, hogy Debrecen, így a debreceniség is a XVI. és XVII. században Magyarország és Erdély világító lámpása volt, egyik fontos fényforrása mindenképpen. A XVIII században már az erdélyiek mondják, hogy Debrecen és Erdély úgy áll, mint a kőszikla. Mármint a kálvinizmus védelmében, a katolikus restaurációval szemben.

— Tovább általánosítva, azt lehetne talán mondani, hogy a debreceniség a magyarság megmaradásának, magamegtartásának az egyik mentsvára, más szóval: modellje is volt egyúttal?

— Talán nem egészen a magyarságnak, sokkal inkább a kultúrának és a hitvallásnak volt a vigyázója- Persze, a hitvallás akkor többet jelentett a puszta vallásosságnál. Hisz a hitvallás egyben a kultúra kerete is volt.

— Debrecen, ókikötő, tájakat egybekötő, ahogy Gulyás Pál verse olyannyira találóan mondja.

— Igen, valamikor valóban az volt. De a XIX. században már elvesztette ezt a szerepkörét. Vele együtt számos más, valaha nagyon fontos, de korszerűtlenné vált becses értéket is.

— Hogyha most kiemelkedhetnél egy pillanatra a történelmi időből, ahová persze létezésünk szálai oldhatatlanul kötöznek bennünket, és kiemelkedhetnél ebből a városból, mit üzennél Debrecennek, és mit üzennél vissza a történelmi időbe?

— Nem tudok mit üzenni, nem is akarok. Nem lehet mit üzenni, megváltozott a világnak sorja, másképpen megyen, nem lehet visszafordítani. És nem is nagyon hiszem, hogy az elmúlt századok eszményei elevenek lehetnének ma.

— Eltűntek, elsüllyedtek volna a történelmi időbe?

— Nem. De a világ, fokozottabban, mint valaha, a kiegyenlítődés felé halad. Eltűnnek a különbözőségek, nemcsak a városok, és városok, de hovatovább az egyes kultúrák közötti különbözőségek is.

— De jelen van, egyre erőteljesebben észlelhető ugyanakkor a vele

41