A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár évkönyve 19. 1992 (Debrecen, 1992)

Balogh István tiszteletére - Für Lajos: Politika, tudomány, debreceniség. Balogh Istvánnal beszélget Für Lajos

írva a korszerű története. Miért ne írhatnám meg? Hát én ráálltam, és megírtam a Nagytemplom és a Kollégium építésének a történetét. Miután a művészettörténészek köztudomásúlag nem szeretnek levéltárban kutatni, én pedig ebben járatos voltam, így tovább folytattam a művészettörténeti tallózásokat. Az általam feltárt levél- és kézirattári adatok igen hasznosíthatók voltak a nagy művészettörténeti elméletek pozitivista alátámasztására, fgy jött létre a Debrecen műemlékei c. kiadvány. Ez a munka eredetileg Borbíró Virgillel készült volna, aki egy kissé „őskeleties” magyar volt. A magyar építészet kezdetét a nomád időkig vezette vissza. A Debrecen műemlékeiről szóló munkát előkészítendő, az egyik esztendőben, amikor idejött, nagyon szép nyár volt. A debreceni udvarokat még akkor nem építették be. tele voltak virágokkal. És Borbíró fölkiáltott: a pusztaság közepén van egy oázis, Debrecen! Ez a magyar élet! Szegénynek azonban nem jutott már ideje megírni a könyvet, mert meghalt hamarosan, én azt megcsináltam. Persze nem az oázisteória szellemében. Azt írtam meg, hogy miből is lett ez a város, és azt, hogy a kálvinisták valójában nem nagyon tisztelték a művészetet, a régi debreceni házakban Kálvin Jánosnak a Miatyánkból összeállított képe volt az egyetlen művészi alkotás. No meg persze a bútor, ami viszont már jele is volt egyúttal a polgáribb életnek. Valahogy így találkozott össze a művészettörténet a cívisparaszt-polgári világ, mint ahogy a parasztság életében is találkozott egymással a klasz- szicizmus és a paraszti ízlés.

— Mégis van tehát kapcsolódás a művészettörténeti kutatásaid, a paraszti életforma meg a néprajzi és agrártörténeti munkásságod között.

— fgy nézve csakugyan van. Tudjuk, hogy a régi Debrecen jóformán paraszti-polgári cívitás volt, ez volt a legfőbb jellemzője. A város legmódosabb polgárai is lényegében a mezőgazdaságból éltek, hasonlóan a Duna—Tisza közi (Cegléd, Nagykőrös, Kecskemét) városok polgáraihoz. A debreceni polgár a történelem nehezéke, nyomása alatt valósággal betokozódott, sündisznóállásba vonult. Ez lett aztán a debreceniség egyik alapvető meghatározója. A debreceniség külön szellemisége a magyar életnek.

— Helyben vagyunk. Végül is ez a harmadik nagy témakör, amiről beszélgetni szeretnék veled. Közéleti pályafutásodból, tudományos munkásságodból éppúgy, mint mentalitásodból valójában egy sajátos, nemcsak tiszántúli, nemcsak paraszti, hanem annál összetettebb, egyben igen markáns magatartásminta sugárzik. A sajátos arculatnak, „viselkedésnek” ugyanakkor megvannak a tudományos vetületei. Az egyéni sors és a tudományos kutatás során megismert valóság mintha összenőtt volna egymással. Talán ezekből rajzolódik ki igen karakterisztikusan benned és munkásságodban az a bizonyos debreceniség. Mi az, hogy debreceniség?

— A debreceniség történeti kategória. A XVI. századtól formálódott, s a XIX. században ért véget.

— Mielőtt a fogalom összetevőit boncolnánk, szükségesnek látszik elmondani, hogy munkásságod nagyobb része, akár a művészettörténeti, agrártörténeti vagy akár a néprajzi vonulatát nézzük is, Debrecenhez, Debrecen környékéhez, múltjához igen nagymértékben kötődik. Ez a kapcsolódás annyira erős, hogy akár szimbolikusnak is vehető: tudo37