A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár évkönyve 19. 1992 (Debrecen, 1992)

Balogh István tiszteletére - Für Lajos: Politika, tudomány, debreceniség. Balogh Istvánnal beszélget Für Lajos

buzdítottak arra, hogy valakiaek kedve legyen részt venni a politikában. Különben is láttam a percemberkék buzgó akarnokoskodását és fantasztikus feltörését.

— És lebukását is.

Meg a pálfordulásokat, ugye. Közben jött a Borosy Andrásék, Módy Györgyök lebukása, ami érthetően, emberileg rettenetesen megrázott. Állandóan azt éreztem, hogy magam is célpont vagyok, akire mindenki lőni akar. Ez az érzésem nem szűnt meg soha, ennek a múzeumban is voltak különböző jelei. Mindenesetre azt bizonyosan tudták rólam, hogy őszinte híve voltam a koalíciós pártközi együttműködésnek. Valóban hittem abban a parasztpárti programban, amelyik a negyvenhetes választások előtt megszületett, hittem, hogy annak van jövője.

— Csalódott voltál, vagy inkább féltél?

— Csalódott. Akkor még nem féltem. Borosy Andrásék letartóztatása után kezdtem el félni.

— És ötvenháromban, amikor Nagy Imre meghirdette kormány- programját?

— Nem nagyon hittem neki.

— A népfront kongresszusán elhangzott ötvennégyes beszédének sem?

— Nézd, apámat borzasztóan érintették a negyvenkilenc után bevezetett különböző korlátozások, a beszolgáltatások. Alig tudtak a becsu- kás elől megmenekülni, egy kis városszéli házban húzták meg magukat, tudták megmenteni az életüket. A családi észleléseken kívül voltak egyéb, általánosítható tapasztalataim is. A múzeumban én voltam az igazgató, a régész meg a néprajzos is. Gyűjtés és leletmentés céljából sokat jártam a megyét. Nagyarányú földmunkák indultak, különösen a Keleti-főcsatorna építése során, egyszóval jártam a vidéket, s amit láttam, tapasztaltam, cseppet sem volt vigasztaló. Nap mint nap azt érzékeltem, hogy a valóság mennyire ellentétben van a nagy szólamokkal, a kínzó frázisokkal. Ugye nem lehet elhinni. Nem is szólva arról, hogy ugyanakkor tömték a fejünket mindenféle brosúraszöveggel. Hölott én a Kommunista kiáltványt már egyetemista koromban olvastam. Aztán jött az 53-as kormányprogram, ötvennégyben úgy gondoltam, nem egészen tisztességes dolog, hogy egy vezető párt ennyire ellenkezésbe kerüljön önmagával. Az Irodalmi Újság vitáit én nem tudtam figyelemmel kísérni, de az újságokból, amit olvastam, kiderült, hogy itt valami nem stimmel. Sem a felső vezetésben, sem a másod-, harmadvonalbeli posztokon, ahol meg mereven ragaszkodtak a korábban betanult szövegekhez. Amikor először itten Losonczy Gézáék megjelentek, még inkább kételkedtem.

— Ott voltál október tizenkettedikén a Kossuth-kör megyeháza ülésén?

— Igen, ott voltam. Álltam az ajtóban, félig-meddig az ajtószárnytól eltakarva, és hallgattam, hogy például Kardos Pál hogyan köpködi szembe önmagát. De nem mentem közelebb, mert láttam, hogy olyanok is ott ültek az emelvényen, akiket nem nagyon kedveltem, hogy meg- igazultak.

— Ott ültem én is.

— Téged nem láttalak, akkor még nem ismertelek. Nézd, nem

29