A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár évkönyve 18. 1991 (Debrecen, 1991)

Tanulmányok - Takács József: Toronyórakészítők és -kezelők Debrecenben 1770-1830

TORONYÓRAKÉSZÍTŐK ÉS -KEZELŐK DEBRECENBEN

1770—1830

Takács József

A magyarországi toronyórák legutóbbi, mintegy 350 éves történetéből ismert „órával bánó” emberek az alábbi négy csoport valamelyikébe sorolhatók:

1. egyházi alkalmazottak (pl. egyházfi, sekrestyés, harangozó), akik általában semmiféle képzettséggel nem rendelkeztek

2. képzett, vagy legalábbis valamilyen — a fémipar területén kívül eső — foglalkozást űző személyek (pl. tanító, kántor, patikus, kéményseprő)

3. az órásmesterséggel tágabb értelemben rokon szakmák művelői (pl. lakatos, kovács, orgonakészítő)

4. órások, akik a kialakult munkamegosztás következtében tovább differenciálódtak kis- és nagyórakészítők csoportjára.

A helyhatóságok az utóbbi két csoportba tartozó mesterek alkalmazására törekedtek a városi toronyórák üzemben tartására, és csak ilyen személyek hiányában folyamodtak teljesen képzetlen, vagy más irányú szakismeretekkel bíró személyekhez. Ez utóbbiak Debrecenben is felbukkantak a régebbi évszázadokban, de legkésőbb a 18. század első harmadától már a 3. és 4. csoport szakemberei kezelték a debreceni toronyórákat. A mestereknek ebből a köréből kerültek ki a toronyórák készítői is, akikkel az alábbiakban részletesen foglalkozunk. A hazánk más tájairól és külföldről történő betelepülések következtében a Debrecenben élő órások száma a 18. század végétől gyarapodásnak indult és az 1770 körüli 3 fővel szemben az 1800 utáni első években már egyidejűleg 5, sőt 1810 táján — átmenetileg — 7 órás itteni működéséről van tudomásunk. A Dunától keletre eső szabad királyi városok közül 1828- ban csak Kassa és Temesvár órásainak létszáma vetekedhetett a debrecenivel.1

A betelepülések másik következménye az, hogy a kálvini reformáció legnagyobb lélekszámú kelet-magyarországi központjának számító Debrecenben a 19. század elején a katolikus órások kerültek számbeli fölénybe. (Az első katolikus órás 1711-ben kapott polgárjogot.) Sőt, 1832 után évtizedekig nem volt református vallású órás a városban. Viszont

1 Eperjessy Géza: A szabad királyi városok kézművesipara a reformkori Magyar- országon. (Budapest, 1988.) Függelékében az iparosösszeírások adatai. Kassa: 368., Temesvár: 400—401.

37