A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár évkönyve 17. 1990 (Debrecen, 1990)
Zoltai Lajos munkáiból - Zoltai Lajos: A régi Debrecen vallásos buzgósága és áldozatkészséges. Közli: Radics Kálmán
Az első ilyen hagyományt, amelyről tudomásunk van, Tiszta János uram 1647-ben tette, aki egy szép ezüst kupát rendelt a tiszteletes tanácsnak. Nem okozhatott fejtörést, mitévők legyenek a tanácsbeli urak a kupával. Ezen nem osztoztak meg. Mert a boros kupának nagyon jó helye lett a városháza fehér abrosszal terített asztalán, amennyiben a régi városházának saját konyhája, s borral tele pincéje is volt. Különösnek tűnik fel, hogy míg 1756—1757-ig elég sűrűn fordulnak elő a főbíró és a Tanács javára rendelt legátumok, ezentúl 1791-ig csak három ilyen hagyományt találtam. Ezekből is egy Nádudvari József szenátoré. A XVIII. század utolsó negyedében a Tanács tagjai helyett az ínséget szenvedő felebarátoknak olyan csoportját kezdette fölkeresni a közjótékonyság, amelyikről annakelőtte a végrendelkezők sohasem emlékeztek meg. Ezek a tűzkárosultak. Az emberi szolidaritás érzése, a felebarátiság bizonyosan annakelőtte is mindég igyekezett segíteni a megégett lakostársakon. Ismert régi szokás volt Debrecenben, hogy a tűzkárt vallottakat a templomokban kihirdették és a gyülekezetei segítésökre buzdították. De az a törekvés, hogy a tűzkárosultakról már eleve gondoskodjanak, a helytartó Tanács által 1769 dec. 22-én kibocsátott és a tűzi veszedelmek elhárításának, csökkentésének eszközeiről szóló parancsolattal függ össze. A helyi küldöttség (Szeremley Sámuel, Meggyaszay Mihály és Reviczky Imre szenátorok) javaslatára határozta el a Tanács és a közgyűlés (1770), hogy ezentúl a testamentumot hallgatni menő szenátorok és esküdtek a testán- soknak figyelmökbe ajánlják a tűzi pénztárt is. Ez a pénztár pótolta sokáig úgyahogy, a jóval későbbi eredetű tűzbiztosítási intézményét. ,,E nemes városban tűz által megromlottak felsegélésére” tett hagyományok sorát néhai nemzetes Szoboszlai Vas István uram elmaradott özvegye, idegen hangzású nevével is református vallású Radies Anna asszony indítja meg 1772-ben, kamatozó alapul 25 vonás forintot rendelvén a tűzi kassza számára. Efféle hagyományok ezentúl mindegyre sűrűbben ismétlődnek a testamentumokban. .. Míg ma már a humanizmus puha vánkost tesz a börtönlakók feje alá, hajdan azok, akik a törvénnyel hadilábon állottak, és ezért rabságra vettettek, nem számíthattak szánalomra, kíméletes, szelíd bánásmódra. Mindenféle kényelmet nélkülöző, nyirkos, sötét, egészségtelen börtönben sínylődnek. Mint az esti sötétségben felvillanó Szent János bogár fénye csillan elibünk az a néhány apró hagyomány, amely által egyik-másik könyörületes jámbor lélek végrendeletében a szegény, nyomorult rabok keserű sorsán is igyekezett némileg enyhíteni. Így cselekedtek: Kállai Sámuelné Komáromi Erzsébet 1746), Veszprémy Borbély Sámuelné Gönczi Erzsébet (1749) és Keresztesi Szabó Sámuel molnármester (1778). Ez utóbbi gyertyára való pénzt rendelt a raboknak ... A debreceni református egyháznak és a kollégiumnak a városi hatósághoz való viszonyában új korszakot nyitó változás történt 1752-ben. Mária Therézia ekkor megtiltja, hogy a református egyház lelkészeit és a kollégium tanárait a városi pénztár fizesse. Ezzel a királynő egy tollvonással széttépte a város és az egyház százados egységét. Három év múlva pedig, bár a csaknem egészen református vallású város közönsége tettekkel bizonyított hűségére, áldozatkészségére hivatkozva esedező felirattal próbálkozott rábírni a királynőt elhatározása megváltoztatására, mégis két tanácsnoki széket a katholikus vallású állami alkalmazottal kinevezés által 165
