A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár évkönyve 16. 1989 (Debrecen, 1989)
Tanulmányok - Kahler Frigyes: Pénzhamisítás és hamis pénzforgalmazási ügyekben folytatott bírói gyakorlat a XIX. század első felében Debrecenben
akár az írásbeli fenyító-perekben hozott érdemi határozatokat vizsgáljuk, megállapíthatjuk, hogy azok kellően megindokoltak; az indokolások érdemiekés okszerűek. Érdemiek, mert nem kerülik meg sem a vád, sem a védekezés lényegét, továbbá súlyozzák és értékelik a vád és a védelem bizonyítékait. Okszerűek, mert hibátlan és következetes — világosan nyomon követhető—a gondolatmenetük, s logikai következtetéseik pontosak. Összességében az érdemi határozatok a bizonyítékok mérlegelésén alapszanak, s e mérlegelési tevékenység az ügyek e csoportjánál nem tartalmaz egyetlen elemet sem a hajdani kötött bizonyítási rendszerből. Érvényesül — s ezt a rendkívül nagyszámú felmentő ítélet igazolja — az ártatlanság vélelme, s a bűnösség bizonyításának szigorú követelménye. Amennyiben nem sikerül ekként a bizonyítás („próba nem lévén”) az „alperes a vád alól feloltoztatik”. A hajdani probatiókra való utalás a vizsgált bűncselekmény csoportnál csak a szóhasználatban él és egyszerűen bizonyítékot jelent, de semmi köze a tortúrához, még annak szelídebb formájához (examen benevolum) sem, noha más bűncselekményeknél — lopás, rablás — az 1776. április 6-i császári tilalom ellenére is viszonylag sokáig él ez a túlhaladott feudális eljárásjogi intézmény.20 Az elmondottakból kitűnik — s ezt valamennyi érdemi határozat is alátámasztja —, hogy az ítélkezés vádhoz kötött volt. Ezt nemcsak a felmentő ítéletek gyakran idézett szövege bizonyítja. Amikor a bíróság észlelte, hogy más személyt is terhel büntetőjogi felelősség, mint akivel szemben vádat emeltek, a városi ügyészt felhívta a nyomozás folytatására és arra, hogy „ellene is tegyen vádat”.21 Ez az eljárás ugyancsak amellett bizonyít, hogy a vádhoz kötöttség ez időben is követelmény volt a büntető ítélkezésben. Következő lépésként vizsgáljuk meg a bíróság határozatait. A „Deliberatum est...” lényegében két típusú határozatot takar: Egyik — mai szóhasználattal — pervezető végzés. Ilyenek a bizonyítás továbbfejlesztését elrendelő végzések („bővebben vizsgálódjon...”). Az ügyészi vizsgálat továbbfolytatására utasítható határozatok (ma: pótnyomozást elrendelő végzés), a „felsóbbséghez” való felteljesztésről rendelkező, valamint a hatásköri, illetve illetékességi kérdéseket eldöntő végzések. Az ügydöntő— érdemi határozatok lényegében két fő csoportra oszlanak: A bűnösség marasztaló, illetve felmentő ítéletek. Az ítéletek szerkezeti felépítése némiképp eltér a gyakorlatban ma használt szerkesztési módtól. A marasztaló ítéletek a tényállás megállapításával kezdődnek, majd következik a bizonyítékok megjelölése és értékelése, végül — a szillogizmus zárótétele — a bűnössé nyilvánítás és a büntetés kiszabása. Ritka kivétel a jogszabályra való utalás. Az érdemi határozatban rendelkezés történik még — amennyiben a kártérítésről — akár a vádlott22 akár az állam által23 a bűnügyi költségről, a lefoglalt bűnjelekről, illetve egyes dokumentumok, vagy bűnjelek levéltárba való elhelyezéséről.24 Az elmebetegségben szenvedő vádlott esetében — eltérően a mai eljárásjogi gyakorlattól — nem felmentő az ítélet. A bíróság a bűncselekményt megvalósító tényállásban marasztalja a vádlottat. A tényállás részeként megállapítja a kóros elmeállapo20 Hajdú Lajos: A közjó szolgálatában. A jozefinizmus igazgatási és jogi reformjáról. Bp. 1982. 21 HBML IV.A.1018/e 35. 22 HBML IV.A.1018/e 38. 23 HBML IV.A.1018/e 35. 24 HBML IV.A.1018/e 40. 49
