A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár évkönyve 15. 1988 (Debrecen, 1988)

Tanulmányok - Major Zoltán László: Adatok Debrecen város szociálpolitikájának kérdéséhez 1867-1914

küld erre a célra.65 Az alapítványi pénztárnál 1878. március 30-i adat szerint a koldulás eltörlésére 246 forint 8 krajcár volt takarékpénztári könyvben elhelyezve, 12 forint pedig készpénzben.66

Elkészítették a koldulási engedéllyel, bádogcímerrel hatóságilag ellátott egyének kimutatását. Kimondották, hogy ezeket Jeney István alkapitány „szoros figyelemben és felügyelet alatt tartsa” közegeivel. Ezeknek a koldulást „a szerda és szombatnapok kivételével máskor meg ne engedje, s tiltsa az utcákon való leüléstől, s címerüknek másra átruházásától”. A kimutatás 1877. február 10-én készült és 20 fő számozott bádoggal ellátott koldust jegyzett fel. A kéregetésre engedélyt nyertek száma 64 volt. Ebből világtalan 8 fő, akik vezetővel mennek, félszemű 2, a többi koldus egyedül jár.67 Zelizy Dániel 1881. évi adatai szerint 125 fő férfi és 118 fő női koldus van a városban. Ebből vak férfi 45, nő 50, siketnéma férfi 29, nő 28, elmebeteg férfi 26, nő 21.68 Végh Gyula 1882-ben 88 nyilvántartott koldust említett cikkében, de azt is írta, hogy ennél sokkal több a kéregető.69 A sok tervezgetés mellett magános adomány is próbált segíteni a koldulás akadozó ügyén. Piros Józsefné sz. Jámbor Zsuzsánna 1884-ben 1000 forint alapítványt tett az utcánként való koldulás megszüntetésére.70 A városi tanács 1891. évi novemberi közgyűlésén Simonffy Imre polgármester az üggyel foglalkozó bizottság jelentéstételét ígérte, de úgy tűnik lényegesebb előrehaladás az ügyben még mindig nem történt.71 Ez tűnik ki pár évvel később a helybeli sajtó türelmetlen soraiból is. „A koldulás eltörlésének kérdése, mely az egész városi lakosság egyhangú helyeslésével találkozott —- ismét elaludottnak látszik; pedig, ha azt akarjuk, hogy teljesedés - be menjen azon határozat, mely szerint az utcákon és házankénti koldulás 1895. január 1 -jétől kezdve Debrecen város egész területén betiltátik s a valódi szegények és koldusok a Tócóskert háta megett lévő régi honvédlaktanyából átalakítandó szegényházban találjanak menedékhelyet, — hol egy 10—12 holdas munkaterületet is kapni fognak.”72 Figyelmünket így a továbbiakban az intézményes szegénygondozás, az ápoldák felé kell fordítanunk.

Intézményes szegénygondozás, szegényházak, ápoldák

A szegényügy intézményes rendezése, szegényház létesítése és ezáltal a koldulás megszüntetése korszakunkban végig jelen volt a város közgondolkodásában. Voltak ugyan szegényházak, de azok az egyházak kezelésében állottak és csekély számú szegényt tudtak befogadni. Szükségessé vált ezért egy városi szegényház létrehozása. Ez a század végén, 1895-ben meg is történt. Előbb azonban az egyházi szegényházakról kell szólnunk. A református egyház Ispotály nevű szegényházának története visszanyúlik a 18. századra. Szegényházak építésére 1739-ből találunk adatot először, majd néhány év múlva 1744-ben újabb adatok szólnak működésükről. Tudjuk, hogy a felvilágosult abszolutizmust képviselő II. József a szegényügyet országosan rendezni akarta. Debrecenbe küldte 1788-ban Klobusitzky Antal szepesi kamarai igazgatót, aki

65 HBML. IV. B. 1405/b. 2169/1872. 1872. márc. 27.

66 HBML. IV. B. 1406/a. Ein. i. 188/1878.

67 HBML. IV. B. 1406/a. Ein. i. 129/1877.

68 Zelizy Dániel: Népleírás. In.: Zelizy Dániel szerk. Debrecen sz. kir. város egyetemes leírása. Debrecen. 1882. 257. old.

69 Korompai Gáborné: i. m. 139. old.

70 Herpay G.: i. m. 95. old.

71 HBML. IV. B. 1403/a. 6/1892. 1892. febr. 11.

72 Debreczeni Híradó 1894. jan. 14.

132