A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár évkönyve 15. 1988 (Debrecen, 1988)
Tanulmányok - Rácz István: A mezőgazdasági munkaerő Debrecenben a rendi korszak végén
hozott, hogy nemes Hodos Tamás Tót Mátyás nevű szolgája „hitére esküdjön arra, hogy a néhai Torkos Ferenc szolgája volt” és ó' neki szolgálataiért tartozik két forinttal. Még ugyanez év nyarán „bizonyos szolgálóasszony” követelte Mészáros Jánostól elmaradt fizetésének egy részét.6 Ezt követően a létszámuk nyilvánvalóan aszerint emelkedett, amilyen mértékben a mezőgazdaság intenzívebbé vált. Az 1740. és az 1824. évi cselédösszeírás egyértelműen mutatja, hogy a cselédtartás Debrecenben ekkorra nagy méreteket öltött.7 Cselédet korlátlan létszámban, szükségletének megfelelően szegődtethetett a gazda. Alkalmazásuknak a rendjét azonban a városi vezetés pontosan előírta. Három ilyen cselédrendtartás is ránkmaradt, 1774-ből, 1804-ből és 1823-ból, s ezek alapján körvonalazni lehet a polgárság munkaerő-gazdálkodásának elvi és gyakorlati szempontjait.8 A cívis-cseléd viszonyt alapvetően meghatározta, hogy a városi polgárnak — ellentétben a birtokos nemessel — a családin kívül nem állott rendelkezésére más tulajdonjogához kapcsolódó munkaerő. A jobbágytartó nemesek, járadékszedési joguknál fogva, árutermelésre berendezkedő önkezelésű gazdaságaikat ingyen munkaerővel tudták ellátni. A polgár, ha az agrártermelés területén árutermelésre kívánt berendezkedni, nagyon is rászorult a külső munkaerőre, de ezeket már meg kellett fizetnie. Egyedüli lehetősége a bérmunkások alkalmazása volt, különben megrekedt volna az önellátás síkján, le kellett volna mondania az árutermelésről. Ilyenformán a bérmunkások törzsökös részének, a cselédségnek a cívisek gazdálkodásában kulcs- fontosságú szerep jutott. Ismeretes, hogy a magyar társadalomban nemcsak a polgárokhoz szegődtek cselédek, hanem falusi és mezővárosi parasztokhoz is,9 sőt egy vékony rétegüket az uradalmi alkalmazottak között is ott találjuk.10 11 Legnagyobb arányban azonban a késői feudalizmusban is a polgárok gazdaságaiba igyekeztek.11 A cselédség szabadon mozgó munkaerő. Jogi szálak nem kötötték földesúrhoz őket, akkor és ahhoz szegődtek bérmunkára, amikor és akihez akartak. Éppen ezért már a röghözkötés időszakában is rendelkeztek a szabadköltözködés jogával. A megélhetés szüksége azonban — mivel tulajdonhoz nem igen juthattak — mégis kiszolgáltatta őket a munkaadóknak, földesuraknak, gazdag parasztoknak és városi polgároknak. A jogi szabadságot megbéklyózta a gazdasági kényszer. A debreceniek cselédrendtartásaiban is a fenti ellentmondásos viszony nyert megfogalmazást. A munkaadó számára a fő szempont a megfelelő számú munkáskéz biztosítása volt. Ezért a rendtartások szerint nemcsak városbeli, hanem külső helyekről érkezett cselédeket is alkalmazhattak. A követelmény csak az volt, hogy az újonnan szegődött cseléd igazolni tudja legális munkahely-változtatását és kötelességtudását. A munkaerő biztosítása érdekében egyfajta cselédkényszer-gondolat is megfogalmazódott a rendtartásokban, s ez felnőttekre és gyerekekre egyaránt vonatkozott. Külön pontban fogalmazták meg: „Semmiképpen meg nem engedtetik, hogy a szolgálatra alkalmatos férfiak és fejér személyek a városon szolgálat nélkül tekeregjenek”. Azt is külön írásba foglalták, hogy a „szükségben élő szülék a szolgálatra már alkalmatos gyer6 Dv. jkv. 6:605/5. 8.1., 617/2. 17.1. 7 Hajdú-Bihar Megyei Levéltár IV. A. 1011/t/ll. ftsz.; IV. A. 1011 /к. 344/1824. A továbbiakban a levéltár nevét külön nem tüntetjük fel, mert valamennyi adat onnan származik. 8 IV. A. lOll/n.5. 165—168. old.; IV. A. 1011/a/94. 482—487. old. 9 Kosáry Domokos: A paraszti „família” kérdéséhez а XVIII. század elején. AtSz. 1963. 120—132. 10 Szabad György: A tatai és gesztesi Eszterházy-uradalom áttérése a robotrendszerről a tőkés gazdálkodásra. Bp„ 1957. 460—463. old.; Szabó Attila: A ceglédi vallásalapítványi uradalom gazdálkodása 1782—1867. Cegléd, 1985. 41—42. old. 11 Vö. Danyi Dezső—Dávid Zoltán (szerk.): Az első magyarországi népszámlálás 1784—1787. Bp., 1960. 368—369. old. 113
