A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár évkönyve 14. 1987 (Debrecen, 1987)
Tanulmányok - Béres András: A debreceni szűrszabók és gubacsapók pere a XIX. században
A fentiekből világos, miért nem mondhatók szűrszabók csak „gubakupetzek- nek”. A „föld népe” számára nem közömbös, hogy ha helybeli jó gubát vészén, s az teljesen mindegy, hogy szabad sokadalomban, hetivásáron, vagy háznál veszi meg. A szűrszabóknak rendeletben kihirdették, hogy hol és mikor lehet gubát árulni, de azt is előírták, hogy miféle gubát árulhattak. Különben szigorú büntetés várt rájuk. A szenátusban olyan végzést olvastak fel, mely szerint a szűrszabók azt kívánták, hogy ha már a gubaárulástól eltiltódnak, legalább az engedtessék meg, hogy a szűrvégeket maguk szőhessék. Hozzáértő mesterembereket hozatnak és magukat megtaníttatják, s erre már meg is tették a szükséges intézkedést. Erre viszont a gubacsapók azt felelték, hogy csapómesterség egyenesen őket illeti, és maguk készek a szűrvégszövést felállítani, mivel vannak köztük olyan hozzáértő mesterek, akik azt tanulták és értenek is hozzá. A szűrszabóknak pedig meghagyták, hogy további panaszaikat írásban adják be, majd megkapják rá a választ. A szűrszabók és gubacsapók közti huzavonának sohasem lett vége, bár számuk a 30-as évek végére teljesen elfogyott. Sok mindent megtiltottak az évek folyamán. 1797-ben pl. keményen tilalmazták a szűrvégek durva posztójának fehér földdel való tisztítását, mivel az az egészségre nagyon ártalmas. 1828-ban Erdélyben pestisvész ütött ki, ezért a behozott szűrvégeket veszedelmeseknek ítélvén Ordinarius Physicus Urakkal megvizsgáltatni rendelték, majd behozatalukat megtiltották. A hamis mértékkel való mérés miatt elrendelték a pozsonyi rőf használatát, sőt megszabták azt is, hogy minden végben harminc rőf- nek kell lennie. Ezentúl azt is kikötötték, hogy a posztó mennyiségén túl „ennek gyártói nevöket és a posztó méretét, a Türet végére mindenkor feljegyezzék, a rendelés át- hágói pedig fenyíték alá vettessenek. Folyamodó Szabó Józsefnek megengedték, hogy gubáit továbbra is cifrán szeghesse be, „oly világos kikötéssel azomban, hogy az illyen czifrán beszegett gubáit nem a’ többi mester társaival együtt hanem azoktól egészen elkülönözött helyen leszen szabad árulnia”.24 A két gyapjúmíves céh, a szűrszabó és a gubacsapók hosszú ideig tartó pere és közel két évszázadon keresztül mindig kiújuló vitája az élet változásait, tulajdonképpen az életet tükrözi a viseletben. S hogy ez szegényedést vagy gazdagodást jelentett, nehéz eldönteni. Mindenesetre a gubaviselő népek szegénysége a polgárosodó mesterek gazdagodását jelentette. Az utolsó gubásmester Harsányi Imre volt Debrecenben,25 aki a harmincas évek közepéig hagyományosan örökítette a mesterséget. De itt vége szakadt, mert fiai már nem érzékelték, hogy a guba, mely korábban nélkülözhetetlen ruhadarabja volt kocsisnak, béresnek és minden szántóvetőnek, a világ változásával átadta helyét más felöltőféléknek. Ma gubát már csak a múzeumok gyűjteménye őriz. 24 HBML. IV. A. 1011/a. 78. — 1803. 132. old. 453. sz., IV. A. 1011/a. 80. — 1808. 174. old. 537. sz. IV. A. 1011/a. 97. — 1828. 462. old. 779. sz., IV. A. 1/a. 238., IV. A. 1011/a. 116. — 1847. 169 old. 25 Béres András: Adatok a gubásmesterséghez. DMÉ, 1960. 143—160. old. 48
