A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár évkönyve 13. 1986 (Debrecen, 1986)
Tanulmányok - Antal Péter: Végrendelkezés Debrecenben az 1820-as években
borítékolásának kettős módját találták fel, nevezetesen a végső rendelést a testa- mentariusok külön erre a célra készített egyedi borítékba helyezték, s a borítékot a záró levélrésznél egy vagy két pecséttel biztosították. Másik módként az okmányt önmagából hajtogatással borítékolták, s látták el az előzőekben említett borítékon alkalmazott záró viaszpecséttel. Az irat külső részén feltüntették, hogy az végintézkedést foglal magába, rögzítették a végrendelkező nevét, lakóhelyét (utca név és házszám megjelöléssel), valamint azt a tényt, hogy a végrendelet felvevő testamentariusok közül melyik esküdt volt az, aki a zárt iratot a város levéltárába letétbe helyezte. Természetesen lerögzítésre került az is, hogy mely időpontban történt meg az archiválás. Ez utóbbi tekintetben megállapíthatjuk, hogy a debreceni testamentariusok a végrendelet keltétől számított 72 órán belül a zárt iratot deponálták. Munkánk korábbi tételében hivatkoztunk már arra, hogy az 1715. évi törvény 27. cikkelye körülírta és meghatározta az örökhagyó halálát követő eljárást azokban az esetekben, amikor a néhai után végrendelet maradt. Ebben a körben került rögzítésre és kiemelésre, hogy a testator halálát követő egy naptári éven belül a végrendeletet fel kellett bontani, s annak tartalmát ki kellett hirdetni az érdekeltek körében. A debreceni végső rendelések vizsgálatából megállapítható, hogy az említett felnyitási és kihirdetési kötelezettségüknek a debreceni tanács illetékesei mindenkor eleget tettek, hiszen a felbontás és közhírré tétel tényét, annak időpontját, s a részt vevők személy szerinti megjelölését, magán a végrendeleten rögzítették. Ezen eljárási klauzulában került meghatározásra, hogy mely személyek előtt történt meg a végrendelet tartalmának feltárása, és sommázva rögzítették azt is a tisztségviselők, hogy a hagyatékban érdekeltek, az örökhagyó akaratát tudomásul vették-e, vagy az ellen „jogos igényeik” elismertetése érdekében perrel kívánnak ’élni. Ugyanezen részben került rögzítésre az is — amennyiben a testator pium legatumot rendelt —, hogy annak foganatosítására, végrehajtására a város egyik szenátora kirendeltetett. A citált, halál után felvezetett záradékok tartalmazták az irat felnyitásának, valamint kihirdetésének időpontját is, de ugyanakkor az elemzett testamentumokból nem tűnik ki, a hagyaték megnyílásának időpontja. Ennek megfelelően nem tudtuk azt meghatározni, hogy a megkívánt egy éves határidő cogens terminust és előírást jelentett e vagy sem, de álláspontunk szerint korszakunkban az egyéves határidőt nem értelmezték mereven, s az abból történő kifutás semmi esetre sem eredményezhetett jogvesztést. Erre utal Somosi Andrásné Szűcs Sára végső rendelése, mely 1826. évi február hó 2. napján60 íródott. A hivatkozott végintézkedés, a szokásnak és egyben városi statútumnak megfelelően, annak megtételét követően a város levéltárába került. Az örökhagyó 1828. év nyarán elhalálozott, s erről a tényről tudva fordult beadványnyal a város nemes tanácsához Liptay Lajos prókátor, aki előadta, hogy „Szűcs Sára Asszony ... a múlt nyáron jóllehet már meg holt még is a Testamentoma mind é mai napig felbontatlan hever az Archívumba nem maradván semmi maradéka aki annak felbontását sürgetné. — Mint hogy pedig magtalan létére Pium Legatumokat is tehetett Testamentomába, kötelességemnek esmérem azon Testamentom felbontását alázatosan kérni” — írta az előbbieket 1829. évi december hó 19. napján, tehát olyan időpontban, midőn az örökhagyó halálától számítottan egy év már eltelt. Megjegyezzük, hogy a beadványt követően, a még jelzett december 19. napon az örökhagyó végintézkedése felnyitásra került, s a ténylegesen rendelt kegyes adományok behajtása iránt a szükséges intézkedés is megtörtént. Ez a példa is alátámasztja azon 60 Uo. No. 1680. 74
