A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár évkönyve 13. 1986 (Debrecen, 1986)
Tanulmányok - Antal Péter: Végrendelkezés Debrecenben az 1820-as években
az ősi vagyon szabad örökösítéséről rendelkezett, úgy ez az intézkedés maga után vonta a végrendelet érvénytelenségének jogkövetkezményét. A végrendeletek törvény kívánta belső, úgynevezett tartalmi tulajdonságai mellett szólnunk kell a rendelések külső, alaki kellékeiről is. Az 1715. évi törvény 27. cikkelye határozta meg a végrendelet érvényességéhez szükséges alaki feltételeket. Ezek szerint a dispositio testamentaria „igazságához” megkívántatott, hogy az örökhagyó határozottan jelölje meg örököseit, illetve hagyományosait utolsó rendelésében. Ugyancsak érvényességi feltétel volt, hogy a végrendeletben határozott körülírással szerepeljen a hagyaték tárgya. Az okirat a „dolog velejét érdeklő szavakra nézve” kitörlést, kivakarást, betlodást és semminemű javítást nem tartalmazhatott. A végintézkedés alaki aggálytalanságának további határozott feltétele volt, hogy a testamentumból ki kellett tűnnie a végrendelkezés helyének, idejének, valamint a materiális iratnak tartalmaznia kellett a szükséges aláírásokat.23 Az eddig említett alakiságokat a már hivatkozott jogszabályhelyen túl a H. T. II. R. 17. szakasza, az 1723. évi törvény 39. cikkelye, valamint az élő évszázados szokásjog szabályozta. További alaki feltételként került előírásra az 1687. évi törvény 13. cikkelyében foglaltak szerint, hogy amennyiben a végső rendelés olyan nyelven íródott, melyben a végrendelkező nem jártas, úgy a végrendelet tartalmát részére „saját nyelvén” tökéletesen meg kellett magyarázni.24 Végezetül emeljük ki az alakiságon túli követelmények közül, hogy a H. T. II. R. 12. szakasza 2. pontja értelmében a végrendeletet a testamentárius holta után egy naptári éven belül fel kellett bontani, és közhírré kellett tenni az abban érdekeltek között. Ugyanezen eljárási processualis kötelezettséget írta elő az 1715. évi törvény 27. cikkelye is.25 IV. Jelen munkánk korábbi tételében foglaltak szerint tehettek végső rendelést Debrecen városának polgárai a feudalizmus kései szakaszában, illetve a szorosan értelmezett reformkor első éveiben. A végrendeletek tételes vizsgálata alapján megállapíthatjuk, hogy a testamentumot tevők jelentős része írástudatlan személy volt, így ténylegesen a debreceni polgárok végakaratát a végrendelet felvevő (testamentáriusok) mint „hivatalos személyek” rögzítették írásban. Ha kivételesen akadt olyan személy, aki önnön kezével is papírra tudta vetni halála esetére szóló rendelt akaratát, úgy ez a személy is igényelte a testamentáriusok kiküldetését annak érdekében, hogy végrendeletét „hivatalossá” tegye. Az 1687. évi 13. törvénycikk szellemében Debrecen város magistratusának statútuma rendelkezett arról, hogy a városi polgárok csak a tanács tagjainak sorából delegált esküdtek előtt tehettek érvényes írásbeli végrendeletet. Az esküdtek hiánya önmagában, alaki hiba miatt vonta maga után a testamentum érvénytelenségét. A statútum gyakorlati érvényre juttatása biztosításaként a város 1698. évi tisztújító közgyűlésén három személyt választott az esküdtek sorából arra, hogy a „hiteles emberek” szerepét betöltve testamentariusként működjenek közre a végrendeletek 23 Szlemenics P.: i. m. 149. old. 24 Corpus Juris Hungarici 1657—1740. i. m. 345. old. Corpus Juris Hungatici 1608—1657. i. m. 599. old. 25 Vö. Corpus Juris Hungarici 1657—1740. i. m. 459. old. 65
