A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár évkönyve 13. 1986 (Debrecen, 1986)
Tanulmányok - Antal Péter: Végrendelkezés Debrecenben az 1820-as években
VÉGRENDELKEZÉS DEBRECENBEN AZ 1820-AS ÉVEKBEN Antal Péter I. A javak utáni örökösödés — Frank Ignác megállapítása szerint —, a „legjutalma- sabb jószágnyerés”1 ami által a meghalt ember vagyona, valamennyi jószága valamely élő személyre száll. Az öröklés a magántulajdoni rendszer szerves velejárója. Az elhalt személy vagyontárgyai öröklés útján háramlanak át az utódokra. Werbőczi Istvánt idézve megállapíthatjuk, hogy álláspontja szerint a végrendelkezés „Et inde traxit originem, ас fundamentum illa laudabilis, et vetustissima...” azaz dicséretes és elejétől fogva fennálló szokás,1 2 melynek gyökerei az Aranybullát megelőző időkig vezethetők vissza. Jogi értelemben öröklésnek azt a szabályozott folyamatot nevezzük, amelyben valamely személy (örökhagyó) vagyontárgyai és személyéhez fűződő jogai (azaz hagyatéka) halála esetén természetes vagy jogi utódaira szállnak át.3 Feudális jogunk meghatározott korlátok mellett első helyre az örökhagyó akaratának érvényesülését helyezte, így az öröklési jog élére a végrendeleti öröklést tette. A végintézkedés a feudális jogban javakról halál esetére tett egyoldalú intézkedést jelentett, mely alkalmas volt arra, hogy az öröklésre vonatkozó törvényi előírások és szokások alól egyéni és egyedi felmentést adjon. A felmentés feudális jogunkban lehetett családi jellegű, tehát a hagyatékot családi szinten alapvetően rendező meghagyásokat tartalmazhatott, továbbá lehetett egyéni jellegű, amikor a végrendelkező akarata egyes személyeket emelt ki „a névtelenek sorából”, és ezek között osztotta fel hagyatékát, míg ez utóbb kiemelt személyek tekintetében is differenciálhatott az által, hogy a kiemelt személyeknek többet vagy kevesebbet juttatott, mint amennyi nekik egyébként végintézkedés hiányában járt volna. A törvény és a szokás mechanikusan rendezte el a hagyaték sorsát annak megnyílását követően, nem volt és nem is lehetett tekintettel személyes, érzelmi motivációkra. Nem vehette figyelembe az örökhagyó környezetében még életében kialakult specialitásokat melyek motiválhatták az örökhagyó akaratát. így az egyéniesítésre a végrendelet bizonyult a legmegfelelőbb eszköznek, hiszen ez közvetlenül és rugalmasan tükrözte a végrendelkező és a környezetében élő perszonális kapcsolatait, konfliktusait és problémáit, mindennapi életét. A végrendelet ennek megfelelően kettős funkciót töltött be, így egyrészt kifejezte a családi belső viszonyokat, másrészt eszköze volt annak, hogy a hagyaték megnyílását követően családi belső viszályok ne alakuljanak ki. 1 Frank Ignácz: A közigazság törvénye Magyarhonban I—II. k. Buda 1847. 2 Werbőczi István: Tripartitum. Bp. 1897. 60—61. old. 3 Vő. Tárkány Szűcs Ernő: Magyar Jogi népszokások. Bp. 1981. 707. old.
