A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár évkönyve 12. 1985 (Debrecen, 1985)
Tanulmányok - Bollmanné Máthé Györgyi: Debrecen és környékének környezetvédelme
latifoliumot, az enyves zsályát, a Salvia glutinosát, az erdei tisztesfüvet, a Stachys silvaticát, az erdei szálkaperjét, a Brachipodium silvaticomot, a ligeti perjét, a Poa memoralist, a saspáfrányt vagy más szóval az ölyvharasztot, a Pteridium aquilinu- mot, a hölgypáfrányt, az Athyrium filix-feminát, amely azonban a bükkösök, hegyi patakok, árnyékosabb területek növénye. Amíg a nyílt homoki tölgyes termőhelye elsősorban, mint kiváló szőlő-gyümölcs és kertgazdasági terület hasznosítható, a zárt homoki tölgyesek termőhelyei főleg a rozs, a burgonya, a dohány, a napraforgó, őszi árpa, dió részére kedvezőek. Mindig javasolható azonban az őshonos fafajokból álló erdők területének növelése, illetve maradványaik megtartása, regenerálása is.3 Nézzük, hogyan alakult a debreceni ún. erdős pusztákon az erdő területi aránya a XVIII. század végén. A XVIII. század második felében Nagycsere területe valamivel több mint 6883 hold, melyből több mint 4488 hold az erdő. Ez a teljes terület kétharmad része. A fancsikai erdőspuszta a XVIII. század végén alig több mint 3446 hold, ebből közel 1973 hold az erdő. A paci erdős puszta déli részén 1650-től az írott források külön említik a Veker nevű birtokot, amelyen korábban erdő állott. Később a város majorsági földje lett, majd újra erdőt telepítettek rá. A XVIII. század végén Рас és Veker együttes területe valamivel több mint 2545 hold, de ennek csak kevéssel több mint 993 holdnyi részén volt erdő. A halápi erdős puszta Debrecen legnagyobb kiterjedésű belső erdőbirtoka, bár a századok során éppen itt fogyatkozott meg az erdő a legnagyobb mértékben. Bánk: а XVIII. századi felmérés szerint a század végén több mint 6640 holdon 4120 hold volt az erdő. Gut: Debrecen város erdős pusztái közül a második legnagyobb kiterjedésű, közigazgatásilag már külső birtok volt, Mártonfalvához tartozott. А II. József alatti felmérés szerint a guti erdőspuszta valamivel több mint 8632 hold volt, ebből kevéssel több mint 4716 hold az erdő. A debreceni erdőségekben a felújítás tulajdonképpen már а XIX. század első harmadában is kizárólag sarjasztatással történt és a kaszálóként használt tisztások területe gyorsan növekedett. A kitermelés tuskóirtással, vagy utólagos kézituskózással történt. Az ültetés, makkvetés útján történő felújítás szükségessége már а XIX. század első évtizedében felvetődött. A vetést kétféleképpen végezték: kapával fészekbe vetve a már meglevő állomány alá, vagy a tarvágott területeken 2 m-es sortávolságokat követve, mezőgazdasági köztes használattal együttesen. A csemeteültetést gazdaságossági megfontolásból kivételesen alkalmazták, sikertelen vetés esetén a hézagok pótlására. Ez az erdősítési mód megköveteli a tuskózást, erdősítést, ápolást végző munkát, és a munkát végző emberek, illetve családjaik helybenlakását. így alakult ki majd az akác terjedésével — amiről még külön részletesebben is szó lesz — a széleskörű „vákáncsos” rendszer. A vákáncsos szó a latin vacans — üres, szabad jelentésű szóból származik. Az 1820-as évektől a debreceni írásokban mind többször találkozunk a vacans kaszáló, vacans tanyaföld összeírásokkal. Az 1870-es évektől már határozottan az erdővel betelepítendő terület értelmében szerepel. Az első erdőtelepítő vákáncsosok az erdőspusztákra az 1850-es évektől kitelepült elszegényedett debreceni lakosok voltak, de a későbbiekben többségük a környező falvak nincstelenjei közül kerültek ki. A vákáncsosok számára vonatkozóan sajnos nincsenek korai adatok. 3 Jakucs Pál: Magyarország legfontosabb növénytársulásai Debrecen, 1979., 15—16. old. 81
