A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár évkönyve 12. 1985 (Debrecen, 1985)
Tanulmányok - Bényei Miklós: Beőthy Ödön művelődéspolitikai nézetei
hogy első hozzászólásában ellenindítvánnyal is élt: „hogy egyetlen művészünkön az ország által segítve legyen, őtet a’ RR. [Rendek] szobrászat rendes tanítójául” ajánlják. Persze ez is fura tanács, hiszen hol lehetett volna Ferenczy tanár, nem lévén művészetoktatási intézmény Magyarországon. Beöthy magatartásának okait, forrásait máshol kell keresnünk, és ezekre rá is lelhetünk beszédeiben. Mindenekelőtt azt kifogásolta, hogy a szóban forgó tisztség névleges, fiktív állás lenne, hiszen a múzeumban még nincsenek szobrok. Nyilván attól félt — vagy attól is —, hogy a kormány is hasonló lépéseket tesz, s az országos pénztárt ilyen hivatalokkal terhelik. Közrejátszott a magyar nemesség értetlensége, közömbössége a művészetek iránt; erre vall, hogy — az egyik feljegyzés szerint — amikor első felszólalása után leült, megjegyezte: „Úgy hát azt is országos pártolás alá kellene venni, a’ ki Emődy képét ide a’ falra festegette, mert jól eltalálta.”38 Harmadik tényezőként említhető, hogy a támogatások sorrendjében ő határozottan az ún. hasznos intézeteket részesítette előnyben a „szépek”-kel, a művészetekkel szemben. Érdekes az az észrevétele is, ahol az alkotó és az előadó művészetet állítja szembe — és önkéntelenül rangsorba is — a társadalmi hasznosság szempontjából. A színházat erkölcsi iskolának, vagyis az erkölcsi nevelés eszközének tartja, s mint ilyen „nem csak szükséges, hanem legszükségesebb”. Ugyanezt a hatást a képzőművészetektől nem várta, azokat csupán a mulatság, a puszta gyönyörködtetés funkciójával ruházta fel.39 Beöthy Ödön másként képzelte el a művészek anyagi támogatását, mint a liberalizmus táborán belül jelentkező másik — az akciót elindító — felfogás képviselői: elismerte, „hogy a’ nemzetnek a’ művészeket pártolni kell, de azoknak segedelemmel csak akkor tartozik, hogy ha élemedett koruk miatt elégtelenek magoknak élelmet keresni.”40 Ferenczy semmiképpen sem sorolható ebbe a kategóriába — tette hozzá —, munkásságának értéke pedig nem olyan magas, hogy az ország külön jutalmát megérdemelné. Ezzel kapcsolatos általános megjegyzése elvi jelentőségű: „Alig lehet szebb jutalom annál, mellyet az összes Törvényhozás ád, nem kelletik azt kérni, nem kelletik azért sóvárogni, adja azt a’ méltánylás.”41 Beöthynek ezek a szavai máig ható érvénynyel fogalmazzák meg — igaz, kissé homályosan —, hogy esztétikai kérdésekben, az érdemek megítélésében a politikai hatalom nem mértékadó; a politikai döntés, pártolás még nem jelenti, hogy az illető alkotás önmagában is értékkel bír; az igazi döntőbíró — ha jól értelmezzük sorait — a közvélemény, a közönség. Nevezetesen, a konkrét példánál maradva: Ferenczy István attól nem lesz nagyobb, jobb művész, ha az országgyűlés kijelenti, hogy jeles alkotó. A művelődéspolitikai felfogás főbb jellemzői Dolgozatunk elején abból indultunk ki, hogy Beöthy Ödön nem volt művelődés- politikus. A leírtak talán igazolták ezt a megállapítást. Remélhetőleg azt is sikerült bizonyítani, hogy az országgyűlésen a bihari politikus nagyon sok fontos, a magyar- országi művelődés fejlődése szempontjából jelentős kérdés vitájához kapcsolódott, többnyire általánosabb politikai megfontolásokból. A művelődéspolitikai témák némelyikénél kezdeményezőleg lépett fel: az előterjesztett javaslatokat kiegészítette, módosította, esetleg túl is lépett azokon; nemegyszer az ő hozzászólása adott új irányt a tanácskozásnak. Vagyis újszerű érveivel vagy az elhangzottak összefoglalásával elő38 Magány Jegyzetek... OSZK Q. H. 2605. 196/2. f. 39 Ogy Jkv. 1839—40. 3. köt. 79. old. 40 Uo. 41 Uo. 32
