A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár évkönyve 10. 1983 (Debrecen, 1983)

Tanulmányok - Szűcs Ernő: Törekvések a tulajdonviszonyok megváltoztatására Hajdú-Bihar megye iparában (1944-1946)

tenni a törvényes előírásoknak. A szövetkezeti típusú vállalatok tőkéjének ugyanis üzletrészekből kellett állnia. Másrészt a működési tőke, a forgótőke legminimálisabb szintjét feltétlenül biztosítani kellett, s erre járható útnak bizonyult ez a módszer. Kétségtelen azonban, ez újabb áldozatok vállalását kívánta el a vállalat munkásaitól. Jellemző vonásként emelhetjük ki működésük hatékonyságával kapcsolatban, hogy sikerült vonzóvá tenniük a szövetkezeti gazdálkodást. A Hortobágy Téglagyár Munkaszövetkezet rövidesen magába tömörítette a korabeli legnagyobb szakmabeli üzemet a megyéből, a Debreceni Gőztéglagyár Rt-t is. Még szélesebb körűvé vált a Kiss Testvérek Bőrgyárban létrejött munkaszövetkezet tevékenysége. A szakma különböző üzemeinek fúziója. Előbb 1946- ban az I. számú Bőrgyár (Kiss-féle) egyesült a II. és III. számú cipőgyárral, majd 1947. januárban az I. számú szövetkezeti bőrgyár most már három cipőgyárral közösen hozta létre a Debreceni Bőr- és Cipőgyár Munkaszövetkezetet, amelyhez azután ugyanezen év szeptemberében csatlakoztatták a II. számú Bőrgyárat is. így felszámolták a feketepiac körülményei között működő, munkások által vezetett üzemek egymással való vetélkedését, kooperációt hoztak létre a nyersbőrfeldolgozástól a cipőgyártás láncolatában, lehetetlenné tették, hogy a tönkrement II. számú bőrgyári munkaszövetkezet visszakerülhessen egykori tőkés tulajdonosa kezébe. Oly sikeresen működtették vállalkozásukat, hogy teljesítményük túlszárnyalta a 1938-as szintet, holott az ágazat országosan annak 70%-át sem érte el.

E harcok során számtalan elvi kérdés vetődött fel. Először is; mi a munkaszövetkezet? Az erre, de a legtöbb kérdésre adott válasz azért is érdekes lehet számunkra, hogy miképp is látták a dolgokat 1945—1946 során a haladó debreceniek.

Nos a munkaszövetkezetet olyan gazdasági célkitűzésű egyesülésnek tekintették, amelyben a tulajdonosok is a munkások, a termelők is a munkások. A szövetkezet célja a termelt árut közvetlenül juttatni a fogyasztóhoz, a tisztességes hasznon egyenlő mértékben osztozni, a munkásság kizsákmányolását megszüntetni. Eredményét a feketézés leszorításában, a közvetítő spekulánsok kikapcsolásában, tehát a köz javának szolgálatában látták.21

A másik leggyakrabban felvetődő problémakör; a magántulajdon, a tulajdon kérdése volt. A két munkáspárt reagálásai ez esetben nagyon közel estek egymáshoz. A Néplap 1945. augusztus 17-én a következőket írja: „Ne hivatkozzanak csak az urak és támogatóik a magántulajdon szentségére akik elmenekültek és hónapokig nem törődtek a tulajdonaikkal, sem a munkásaikkal. ... a munkások építették fel az újjáépítés érdekében az üzemeket... a magántulajdon inkább a munkásságot, mintsem azokat az urakat illeti meg, akik nem rég jöttek vissza, vagy még ma is internálva vannak.”22

Szabó István, az MKP megyei titkára — amikor a Magyar Általános Hitelbank támadást indított a Faipari Munkaszövetkezet ellen az érdekeltségébe tartozott Hajlított Bútorgyár Rt visszaszerzéséért, s a városi közgyűlésen az iparügyi minisztérium, a bank kívánságának helytadó álláspontja ismertetésre került, így szólott a kérdéshez: „ ... nem jogász ugyan (már mint Ö. Sz. E.), de a demokrácia következetes képviselője és ennek a szemszögéből akarja megvizsgálni a kérdést. Az igazság az, hogy az Ideiglenes Nemzetgyűlés a magántulajdon alapjára helyezkedett. Ez a szövetkezet azonban, amelyet a munkásság a

21 HBmL. XXI. 101/b. 3. — 937/1945. és TN. 1945. augusztus 19.

22 HBmL. XXI. 101/b. 3. — 937/1945. és Néplap, 1945. augusztus 17.

24