A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár évkönyve 10. 1983 (Debrecen, 1983)
Közlemények - Gyimesi Sándor: Vásárok és kereskedők Debrecenben a feudális kor végén (II. rész)
malomkövet, malomhoz való faeszközöket, gomolyát, pelyvát, nyers vásznat, szarvasmarhát, juhot, sertést, sáfrányos tótokat említenek a taxajegyzékek.49 E változatos árutömeg nagy részét északon Űjfehértóig, Hajdúnánásig, délen Püspökladányig, Berettyóújfaluig, keleten Érmihályfalváig, nyugaton a Tiszáig terjedő körzet szolgáltatta. A csaknem szabályos — a sík vidék ezt természetessé teszi —, 40—50 km km sugarú körben elhelyezkedő 25—30 település népessége, amely két-két és félszeresen múlta felül Debrecen lakosságszámát, s természetesen maga az óriási határú Debrecen adta e napi és hetipiacok rendszeres eladóit és vásárlóit.50 A város nagysága, a hetivásárain összegyűlő tömeg azonban, ha rendszertelenebből is, de e körzeten túlnyúló helyekről is vonzott árucikkeket. A vasas és sáfrányos tótok, a hamuzsírt szállító szekerek, a Tiszán érkező épületfa távolabbi területek küldeményei voltak a debreceni piacon. A hetipiac forgalmának nagyságára a piacvám jövedelméből következtethetünk. Ez két összegből tevődött össze: az úgynevezett vékapénzből és a cédulapénzből. A vékapénz a városnak a piac alkalmával kölcsönadott mértékeiért fizetendő díjakból, valamint a saját mértékek használata esetén az árusoktól szedett hitelesítési pénzekből állott. Ez az egész piacjövedelem 28—41%-át tette ki. A másik bevételi forrást, a cédulapénzt vagy helypénzt az árulásra jogosító cédulák ára alkotta. Az eladott cédulák számát a XVIII. század végéről ismerjük: 1794-ben összesen 65 ezer, 1795-ben 52 ezer áruló cédulával számoltak el a vásárbírák.51 Ez hetenként 1000—1300 árust jelentett, akiknek számát még meg kell növelnünk azokkal a nemesekkel, hajdúvárosiakkal stb. akik csakúgy, mint az országos vásárokon, nem fizettek vámot. Nem fizettek továbbá a debreceni lakosok sem, ha saját termékeiket árusították, s nincsenek benne a helypénz összegében a hivatásos debreceni árusok sem, akik mesterségük után külön rótták le az árulási taxát. Ezeket figyelembe véve egy-egy népesebb hetivásáron több ezer ember megjelenésével számolhatunk. A piaci bevételek változásaiból következtetve a forgalom alakulására, a XVIII. század elején meglehetősen gyenge hetivásárokkal találkozunk: a forgalom a századvéginek még csak körülbelül egytizedét érte el. Ez azonban aligha lehetett természetes állapot, inkább a Rákóczi-szabadságharc alatti-utáni gazdasági leromlás következménye. Az 1720-as években ugyanis az előző évtized átlagának már háromszorosa a piacjövedelem, ami aligha magyarázható másként, mint a békésebb idők alatt bekövetkezett gazdasági regenerálódás eredményeként. A növekedés egy, az 1750-es években bekövetkezett átmeneti visszaesést, s az éves hullámzásokat nem számítva, erőteljes, s viszonylag egyenletes, a XVIII. század utolsó és a XIX. század első évtizedében tetőződik, s az 1810-es, 1820-as évek enyhe visszaesése után újra emelkedni kezd. Tekintettel arra, hogy időközben a piaci jövedelmek is bérleti kezelésbe kerültek, a piacbevétel arányánál nagyobb forgalmat kell feltételeznünk az 1830-as, 1840-es években, s így a századeleji konjunktúrának megfelelő nagyságú forgalommal számolhatunk.52 Érdekes következtetésre jutunk, ha az egy főre eső piaci forgalom nagyságát vizsgáljuk. Eszerint a XVIII. század folyamán a piaci áruforgalom jóval gyor49 HBmL. IV. A. 1013/I/a. 121. — 1737. és IV. A. 1003. 2. — 1794., valamint IV. A. 1013/I/b. 27. és 28. 50 Vö.: Dankó Imre: A debreceni vásárok vonzáskörzete a XVIII'—XIX. század fordulóján. A Hajdú-Bihar megyei Levéltár Évkönyve I. (Szerk.: Gazdag István) Db., 1974. 146. old. 51 HBmL. IV. A. 1013/I/b. 27. 52 L. sz. 1. sz. táblát. 133
