A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár évkönyve 8. 1981 (Debrecen, 1981)
Közlemények - Makkai László: Puritánok és boszorkányok Debrecenben
tassék és bűneit sohase hánytorgassák,”23 ez természetesen nem vonatkozott a boszorkányokra, mert azok, ha rájuk bizonyult a vád, ezidőben már kegyelmet nem nyerhettek s a tűzhalál várt reájuk, ekklézsia követésre te- hát az ő esetükben nem kerülhetett sor. Valóban sem az 1615—1655 közti évek zsinati határozatait tartalmazó Albumban, sem a Nógrádi esperes- sége alatt tartott egyházmegyei gyűlések végzéseit megörökítő Archívumban az igen sok, főleg jegy ességek és házasságok felbontására vonatkozó feljegyzés közt még csak célzás sem akad boszorkányságra.24 Sokkal inkább az a benyomásunk, hogy a debreceni világi és egyházi bíróságoknak több gondot okozott a felelőtlen rágalmazás áradata mint a tényleges bűnesetek ehhez képest ritka előfordulása. A káromkodás mellett a rágalmazás foglalkoztatta leggyakrabban a debreceni tanácsot, mint bíróságot. A rágalmat a XVII. századi Debrecenben ,,szavaty”-nak nevezték, a rágalmazót pedig „szavatosnak”, aki, ha valakit valamivel alaptalanul vádolt s nem tudta bizonyítani, vagy azt, akitől hallotta megnevezni, „becstelenségben” maradt s a megbántóttat a bíróság előtt meg kellett követnie.25 Egyéb rágalmazások közt könnyedén fogtak egymásra boszorkányságot is a debreceniek, még férj a feleségére is, és viszont, mint azt Keresz- szegi Herman István debreceni lelkipásztor 1635-ben, az első boszorkányüldözési hullám tetőpontján panaszolja: „Tekincs meg az házasságban élő személyeket, az férfiak közül némelyek feleségeket illetlen gyalázatos névvel szokták nevezni: tehénnek, disznónak, boszorkánynak... Az feleségek is ellenben nagy sokan az ő férj őket meg nem becsülvén, gyalázatos nevezetekkel illetik: rossz vénember, bolondnak, veszettembernek és egyebeknek szokták nevezni.”26 A második boszorkányüldözési hullám idején egy másik debreceni lelkipásztor, Szenczi A. Pál hányja szemére hallgatóinak: „az nyelveskedők egy kis balgatagságért meggyaláznak, sőt elvesztenek, ha az jó lelkek mellett ki nem kelnének!”27 Olyankor, mikor a közhangulat különösen éberen figyelt a boszorkányságra, a könnyelműen, múló indulatból kiejtett vád is veszedelmes lehetett. Az idézett két megnyilatkozás közé esik időben Nógrádi műve, aki nyilván hasonló tapasztalatok alapján írását azzal vezeti be, hogy „az embert varáslóvá és boszorkánnyá nem teszi és nem teheti 1, a puszta kétség, 2, az hamis fundamentum, 3, a szófia temondád beszéd, 4, a régi vénség” (162.), azaz ha valaki haragjában vén boszorkánynak mond valakit s ezt még gyanúsító célzásokkal is tetézi. Inti olvasóját „a hamis ítéletnek eltávozta- tására, hogy képtelen ítéletet ne tégy felebarátodról” (179.). Műve második részében, ahol a boszorkányok ismertetőjegyeit sorolja fel, azzal kezdi, hogy „in genere itt az okos embernek igen tapogatva kell járni”, mert „kettős jelei vannak azoknak ... az első jelek hihetők, de nem bizonyosok, annál inkább nem meggyőzésre valók ... ilyen jegyek 1, a régi hírhallások és em23 Album hoc venerabilis tractus Debrecinensis... 12. Tiszántúli Református Egyház- kerület Levéltára Z 31. 24 Az előző jegyzet „Album”-át folytató Archivum ecclesiasticum societatis Debre- cinae. Uo. Z 32. 25 Széli Farkas: A becstelenítés és a bíróság előtti megkövetés a Debrecen város régi jogban. Debrecen 1897. Vő. Haász 1. i. m. 389. old. 26 Keresszegi H. István: A hitnek és jóságos cselekedeteknek tündöklő példáiról való praedicatiok. Debrecen 1635. 173. old. 27 Szenczi A. Pál: Emlékezetnek oszlopa. Debrecen 1684. Bz verso. 123
