A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár évkönyve 7. 1980 (Debrecen, 1980)

Tanulmányok - Bíró Lajos: Képzőművészeti szervezkedés Debrecenben 1945-1949

szemben ... a Szabadszervezet senki kontárt nem fogad be ... rendet kell teremtenünk e téren s meg kell védenünk a szakszervezetek tekintélyét és elért hatáskörét.. .”63 Ennek érdekében javasolja Toroczkai, hogy: „A Szabadszervezetek vizsgálják felül tagjaik működését, hogy giccseket nem készítenek-e a műkereskedés számára?”64 És ugyanerről 1947 nyarán a következőképpen fogalmaz: „Ha azonban a Szabadszervezet valamely művésztagja nívón aluli műveket bocsát eladásra, úgy az illető művésszel szemben szükségképpen a kizárást is lehet foganatosítani.”65 Szigorú, tiszta elviség ez, de ami például a tagfelvételek debreceni elviségét illeti, azt nyugodt lélekkel megkérdőjelezhetjük. Ugyanis a debreceni csoport történetében — egy-két kivétellel — a botrányt kavaró tagfelvételeket a csoport előzetes tudta nélkül a Vidéki Központ eszközölte66. Ha volt konfliktus a csoport és a központ között, az mindig a tag- felvételi ügyekből fakadt, és hol csendesebb — morgás a csoport részéről —, hol hangosabb — kioktatás a Központ részéről — hangnemben ízesítette a csoport és központ máskülönben zavartalan kapcsolatát.

A tagfelvételi ügyek részleteinél fontosabb, hogy a tagfelvétel elvisége és gyakorlata eredményeképpen bekövetkezhetett a szervezetbe felvett tagok egy részének potenciális giccsőrré minősítése. így alakulhatott ki, hogy a Szabadszervezetnek vidéken „kétfrontos harcot” kellett vívnia a kontárkodás ellen, amely — Toroczkai direktíváit ismerve — legalább annyira hangsúlyos volt a csoporton belüli, mint a szervezeten kívüli kontárokkal szemben. Ez aztán a fenntartások és gyanakodás olyan légkörét alakította ki a vidéki csoportok körül, melyet a Szabadszervezet után minden vidéki szervezeti forma hosszú ideig terhes örökségként cipelt magával.

Hogyan következhetett ez be? És egyáltalán miért távolodik ilyen messze egymástól a vidéken élő művészek összefogásának szükséges, korszerű programja, és a nagyon sok vonatkozásban elvitathatatlan eredményeket, de a fent vázolt következményeket is magával hozó megvalósulás? Véleményünk szerint egyetlen magyarázat lehetséges, mégpedig az, hogy a szakszervezeti tömörülés szándékait — funkcióit — nem tudták egyeztetni a művészeti egyesülés tartalmával, céljaival, másfajta demokratizmusával. Olyan „funkciózavar” alakult ki, amelyben felcserélődött szakszervezeti tagság és egyesületi tagság sorrendje. így jött létre a vidéki csoportokban a tagnak levés olyan értelme, hogy ha valaki tagja a szakszervezetnek, akkor kiállíthat, s „mindenki művész, aki kiállít”67.

Ezt a status quo-t „színezi” a vezető művészek — Dienes János, Félegyházi László, Holló László, Hrabéczy Ernő — hosszabb ideig tartó távolmaradása a csoport gyűléseiről és kiállításairól, ami azt jelzi, hogy az ilyenfajta csoportosulásnak elvi ellenzői is voltak Debrecenben, valamint mutatja és minősíti az új szervezet programjában és különböző megnyilatkozásokban oly gyakran hangoztatott belső egységének összefüggéseit és szerepét.

Egyáltalán mit jelentett a debreceni csoport gyakorlatában a két egyesületből jött és művészi eszményeit tekintve is különböző alkotók egybehangolása, egysége? Egy ilyen létszámú egyesület összefogásának megvoltak-e a reális lehetőségei?

63 Uo. 1946. május 20. DDMA.

64 MKSZ csoportgyűlés jegyzőkönyve. 1946. október 17. DDMA.

65 Uo. 1947. június 9. DDMA.

66 Uo. 1948. március 7. DDMA.

67 SzékelyhídiÁ.: i. m. 133. old.

86