A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár évkönyve 4. 1977 (Debrecen, 1977)

Tanulmányok - Szűcs Ernő: Téglakartell kialakulása és működése Debrecenben (1936-1944)

ellen való megvédését, az előállítási költség mérséklését tűzték ki. Ez a nagyon szemérmes célkitűzés azután a szerződés további pontjaiban sokkal agresszí­vabb megfogalmazást nyert. Elhatározták, hogy közös eladási irodát fognak létrehozni a Városi Téglagyár kibérlése, s a Szabó és a Herskovits üzemekkel való megállapodás után. Úgy döntöttek, hogy a választott igazgatóság fog dönteni a helybeli és a vidéki árakról, az eladási feltételekről. Meghatározták az egyes tagok kvótáját: Debreceni Gőztéglagyár 42,75%, a többiek együtt­véve 52,25%, a Tóth és Sebestyén céget az 52,25%-on belüli részesedésén túl még további 5% is megillette. Kötelezővé tették egymás számára a jelenlegi készletek közlésén túl a hetenkénti eladásokról szóló jelentéstételt. Látszólag a vásárlók érdekét szolgálta a szerződésnek az a része, amely a megrendelésnek való kötelező teljesítését írta elő (hozzátették, hogy egy üzem nem gyártaná ki kontigensét, úgy ezt a jogát átruházhatja a szerződők másiká­ra). De itt elsősorban a társaságba tömörültek közös érdekéről volt szó, hiszen a más gyárakat bizonyos anyagi áldozattal leállító tőkéseknek érdeke volt, hogy az így kezükbe került piac lehetőségeit valóban ki is használják, s ezért kötelez­ték magukat a megrendelések teljesítésére. Érdemes felfigyelni arra, hogy ez az ideiglenes szerződés még csak a „közönséges” falazó téglára kötődött, mert a megállapodás szerint „.. .mennye­zeti téglákat, cserepeket, más formatéglákat bármely gyár tetszés szerint gyárt­hat és értékesíthet”.15 Egymás elleni szankcióként a kartellekre olyannyira jellemző pönálé (kötbér) módszeréhez is folyamodtak. Szabálytalan eladás eseté­re ugyanis az évi kvótából az értékesített mennyiség tízszeresének a levonását tervezték, a visszatartott összegből pedig (10%-ot kartellköltségekre tartalé­koltak) a téglaár 100%-ának levonását határozták el azzal a megtoldással, hogy az így kialakított pénzbüntetés nem lehet kisebb mint 1000 pengő. Megítélésünk az, hogy a KEI nemcsak jogelődje, hanem minden más vonat­kozásban is megtestesítője a formailag később létrejövő „Debreceni Tégla­értékesítő Kft.”-nak. Ebben a nézetünkben megerősít bennünket az is, hogy a KEI egyes szerződési pontjainak áttekintésekor, azok mindegyikében fellelhető a kartellekre jellemző vonások valamelyike. Először is a szerződő vállalatok lényegében megtartották jogi, szervezeti, pénzügyi önállóságukat. Elhatározták önmaguk „védelme” érdekében, hogy versenytársaik közül többeket rábírnak, kényszerítenek termelésük abbahagyására. Nem kétséges, hogy a megállapodás­ból kitűnik; annyiban az árkartellek csoportjába sorolható a társulás, amennyi­ben az eladási árról az igazgatóságnak volt joga dönteni, és ez az ár a tagokra nézve kötelező volt. Annyiban azonban a piackartellek típusába is sorolható a debreceni téglagyárak összefogása, hogy termelési kvótát írtak elő, vagyis megszabták, hogy az egyes vállalatok a kartell egész termelésének hány százalé­kát állíthatják elő. Végül az egyezmény meg nem tartásával szemben tervezett eljárás is, a kötbér fizetésére való kötelezés is a kartellekre jellemző vonás. így tehát a városukban létrejött „Debreceni Gőztéglagyárak Központi Eladási Irodájá”-t, mivel az a kartell kritériumainak mindenben megfelelt, kartellnek kell tekintenünk, az elnevezésben és a hivatalos bejelentés időpontjában mutat­kozó differencia ellenére is. Mivel folyamatos működésről van szó, a kartell létrejöttét nem a cégbíróságnak történt bejelentéstől, hanem a KEI-t létesítő ideiglenes szerződéstől, vagyis nem 1938. január 31-től, hanem 1936. február 15-től számíthatjuk. Fischer Jenő (Alföldi Takarékpénztár igazgatója) Csegő 15 Uo. 60

Next

/
Oldalképek
Tartalom