A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár évkönyve 3. 1976 (Debrecen, 1976)
Tanulmányok - Béres András: Állategészségügy a XIX. század elején a Hortobágyon
nos volna a XVIII. század vége és XIX. sz. közepe közötti időben javallt hivatalos gyógyeljárások összevetése, amire mind a levéltári anyag, mind a recens néprajzi adatok kínálják a lehetőséget.6 A hortobágyi állattartás e legkevésbé vizsgált területednek kutatása számos új adattal gazdagítja ismereteinket. Feltár egy olyan jelentős küzdelmet eredményeivel és kudarcaival, amelyet Debrecen vívott hosszú időn keresztül állatállománya egészségvédelméért.7 A közfelfogás azt tartja, hogy a pásztorember maga a jószága orvosa. Nem is nagyon szorult külön beavatkozásra, különösen orvosi segítségre, ha saját, vagy a közvetlen őrizetére bízott jószágot kellett orvosolni.8 Az 1700-as évek végétől Debrecen város jegyzőkönyveiben szinte évenként találkoztunk a Hortodágyon „feljárt” gulyák, ménesek, nyájak egészségügyi állapotáról szóló jelentésekkel. Ezek alapján a város ohati biztosának „kötelességébe tétetik, hogy a’ Gujásoknak ki adott Instructiót mind magokkal a’ számadókkal, mind a’ Bojtárokkal szorosan meg tartassa, és a’ Gujákra nézve ord. Physicus Urak által rendelt módot observáltassa,”9 A Tanács rendelkezései egyre szigorúbbak, s néha már nem elsősorban a meglévő bajok orvoslását, hanem a megelőzést szolgálják.10 11 Ennek ellenére előfordult a XIX. sz. elején több egymást követő évben, hogy ,,a’ marhák rövid betegség után rakásra hullanak”. 1835-ben csak a Tokaji János mintegy 1.500 darabból álló gulyájából három hét alatt 72 db hullott el.11 1830-tól már Zsebők József orvosdoktor, 1837-től tisztiorvos jelentéseiből ismerhetjük meg a Hortobágy mellékén lévő gulyák és ménesek egészségügyi helyzetét, de ekkor már Boehm Márton városi „baromász”, azaz állatorvos felelősaváros, így a Hortobágyon nyaraló állatállomány egészségügyéért.12 Míg a korábbi évek egymásután hozták a bajokat és a kevéssé veszélyeztetett gulyák közé sorolták azokat ahol az elhullott jószág száma a 20 db-ot nem haladta meg, az 1839-es esztendő az első, amikor azt olvashatjuk a Város Tanácsához küldött jelentésében: „hogy még eddig Isten kegyelméből semmi uralkodó nyavalya nintsen a marhák között és a 10 gulyába 1 beteg marhát sem láttunk.”13 A ragadós betegség vészes terjedését 1840-ben olyan rendelkezésekkel is igyekeztek visszaszorítani, hogy az egyes legelőket „barázdálásokkal” elkülönítették. Az ezt követő évben sokat javult a helyzet: „kiviláglik, hogy istennek hála, a marhák közt semmi uralkodó dögletesség nintsen, még tsak egyet sem találtunk, mint azoknak előtte való esztendőkbe a gulyás tanyákon betegen, sem pedig kiállva.”14 A városi baromorvos a betegség orvoslására a veszedelmes időkben szüntelenül 6 Tálasi István: A Kiskunság népi állattartása. Bp. 1936. 7 Ecsedi István: A Hortobágy puszta és élete. Debrecen, 1914.238—243. old. Béres András: Az „esett jószág” eltakarítása Hortobágyon és környékén. Ethnographia LXXV. 3. 1964. 462—467. old. 8 HBmL. IV. A. 1011/k. 231/1778. szept. 10., 326/1813. júli. 1., 326/1813. aug. 1. IV. A. 1011/a. 1791. aug. 12. 589. sz. Tálasi I.: 1936. 91. old. Vajkai Aurél: A magyar népi orvoslás kutatása. Kny. A magyar Népkutatás Kézikönyvéből. Bp. 1948. 12. old. Györffy I.: i. m. é. n. 110—111. old. 9 HBmL. IV. A. 1011/a. 1826. máj. 29. 126. old. 237. sz. 10 Uo.: 1830. ápr. 7. 152. old. 11 Uo.: 1803. okt. 9. 372. old. 949. sz. 12 HBmL. IV. A. 1011/k. 287/1835. júl. 18., 314/1837. júl. 7„ 449/1837. szept. 20. 13 HBmL. 1011/k. 410/1839. júl. 20. 14 HBmL. IV. A. 1011/k. 213/1840. máj. 15., 382/1841. máj. 23. 76
