A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár évkönyve 3. 1976 (Debrecen, 1976)
Tanulmányok - Makkai László: Adatok és kérdések Debrecen törökkori agrártörténetéhez
galmazva: „agrárváros” volt-e a XVI—XVII. században Debrecen, vagy higy- jünk-e annak az egyébként hiteles forrásból származó megállapításnak, hogy a XVII. század derekán a városban 51% kézműves, 18% kereskedő és csak 31% mezőgazdasági foglalkozású adófizető lakos volt,4 egy az akkori Magyar- ország legpolgáriasabb városával van dolgunk? Debrecen kézművességével a közeljövőben szeretnék foglalkozni, ezúttal az „agrárváros” problémát óhajtom kritikailag szemügyre venni, de természetesen nem a szintézis és a végleges döntés igényével, hanem — mint a címben ígérem — „adatokkal és kérdésekkel” igyekszem hozzájárulni azoknak a dolgához, akik a készülő monográfia gazdaságtörténeti fejezeteit írják, azt is kockáztatva, hogy már nyitott kapukat döngetek. Debrecen „agrárváros” jellegére nemcsak építészeti szerkezetéből, az állattartásra alapozott „kertes” településéből s épületei nagy többségének falusias egyszintűségéből, a kiemelkedő városmag viszonylagos kicsinységéből szoktak következtetni, hanem elsősorban nagy határából. A második világháború utáni rendezésig a város határa 166 283 kát. holdra terjedt ki, de a XVII. században ehhez még mintegy 82 000 kát. holdnyi zálogba vett puszta is tartozott, amelyeket a város később visszabocsátott. Az 1945 előtti városhatár túlnyomó része már Mohács, sőt nagyobbára már 1400 előtt Debrecenhez tartozott és a Berettyó két mellékvizének, a Hortobágynak és a Tócónak völgyében a mai Vá- mospércstől viszonylag keskeny, legszélesebb metszeteiben is csak 20 km-es, de kb. 75 km hosszú sávban húzódott a Tiszáig (Csege és Egyek közt érintve azt). Ez az említett két folyóvölgyhöz nem hosszában alkalmazkodó, hanem azokat átszelő hosszú földsáv gazdaságföldrajzilag háromféle területre terjed ki. A Tócótól keletre, ahol maga a város is fekszik, a Nyírség homokos hátsága végződik, rajta ligeterdők, ezek közt is Debrecen híres Nagyerdeje s a nevében is jellegzetes Csere. Minden jel szerint aváros eredeti határa ide,aTócó és mellékvize, a Kondoros közé esett. A Nagyerdő és Apafája nevű északi határrészek ezek, amelyekről oklevél már azért sem maradt fenn, mert hamarosan új szerzemények közé ékelődtek, s az óvatos debrecenieknek is csak 1582-ben jutott eszükbe, hogy Báthory Istvánnal birtokjogukat itt is megerősíttessék.5 6 Ez az eredeti határ a várostest mai déli szélén (a vasútállomás környékén) véget is ért, mert ott már a később fokozatosan Debrecenbe olvadt Torna-Boldogfalva s attól délre a Kondoros patak mellett a hasonló nevű helység terült el.® Az ősi Debrecen tehát egy vízben, fában gazdag, mezőgazdaságilag „univerzális”, szántásra, legeltetésre, favágásra egyaránt alkalmas területen keletkezett. Abból viszont, hogy mikor merre, milyen jellegű földekre terjeszkedett (a XVI. század közepéig nagybirtokos földesurai beleszólásával, néha kezdeményezésével, de mindenesetre a közösség gazdasági érdekeinek megfelelően), következtetni lehet gazdálkodásának fejlődésére és jellegére. A legkorábbi szerzemények a határnak ma Csere nevű részére tehát a homokos hátság ligeterdős tájára, az eredeti határral azonos jellegű területre esnek: Szata, Soma, Szentdemeter, Szentkereszt valaha templomos, de később elpusztásodott falvak, továbbá Poroszlótelke, Látótelke, Ároktelke, Kondoros és Likaháza puszták (korábban ezek is lakott helyek) szerepelnek Zsigmond király 1405. és 1429. évi okleveleiben mint „régtől fogva” ill. „kezdettől” Debrece4 Komoróczy György: Debrecen története a felszabadulásig. Debrecen, 1955. 19. old. Vö. Zoltai Lajos: Debrecen város foglalkozási ágak szerint. Régi Okiratok és Levelek Tára 1906. 7—8. f. 5 Zelizy Dániel: Debrecen sz. kir. város egyetemes leírása. I. 837. old. 6 Zoltai Lajos: Ismeretlen részletek Debrecen múltjából. Debrecen, 1936. 96. old. 26
