A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár évkönyve 1. 1974 (Debrecen,1974)
Komoróczy György: A királyi biztosság és a debreceni királyi biztosságok 1778-ig
pánok legtöbbször rokoni kapcsolatban álltak a helyi hatóságok vezetőivel, a szabad királyi városokban pedig egyáltalán nem voltak főispánok. Mária Terézia még inkább igyekezett a közvetlenül az uralkodó ellenőrzése alatt álló államigazgatási szerveket kiépíteni. Uralkodásának módszerét a felvilágosult abszolutizmus irányelvei jellemzik, de ezen belül hivatásának tekintette az örökös tartományok egyesítését, az államhatalom minden irányú erősítését, a széthúzó rendi elemek önállóságának korlátozását. 1758-ban Pálffy Miklós kancellár javasolta, hogy „minden megyénél és városnál legyen legalább egy királyi személy, nyilvános és titkos instrukcióval, kinek feladata mindenre felügyelni", természetesen az önkormányzatok vezető tisztségviselőin kívül. Ez a javaslat nem valósult meg, mert a királynő úgy vélte, hogy a főispánokhoz 1751-ben kiadott utasításával az állami összpontosítás elvei érvényesíthetők. Viszont a városok érdekeit az uralkodó messzemenően figyelembe vette.® De minden törekvése ellenére az államvezetés nem tudta a rendi érdekek modernizáltabb formáit biztosítani, mert az önkormányzatokban megtestesült és a főkormányszékek által erősített rendi hatalom a konzervatív uralkodóosztály érdekképviseletét fejezte ki, amelyen belül sem az adózás, sem a politikai élet területén nem váltak jellemzővé a felvilágosodás társadalmi követelményei. A társadalom mozgási-fejlődési iránya és az államvezetés gyakorlata egymással éles ellentmondásba kerültek, nem egyszer összeütközésre vezettek. A helyi önkormányzati szervek visszaéléseit — a rendi keretek között - legfeljebb királyi biztosokkal sikerült átmenetileg csökkenteni, de megszüntetni semmiképpen sem.' *** Az ország kormányzásának és a végrehajtószolgálatnak királyi biztosokkal történő elősegítése - mint már említettük - a hanyatló feudalizmus módszerét jellemezte. Ezen túlmenően egy második célja az volt, hogy az egységes osztrák birodalmi gondolat koncepcióját szolgálja, nemcsak a magyar közigazgatás autonóm szervezeteinek háttérbeszorításával, hanem a függetlenségi törekvések politikai igényeinek elhallgattatásával is. Közismert, hogy alkalmi királyi biztosok már a XVII. században is szerepeltek, főként a megyék pénz- gazdálkodásának ellenőrzésére. Ilyen jellegű megbízatásokat nemcsak a Habsburg uralkodók kezdeményeztek, hanem az állami érdekek védelme céljából maga Rákóczi Ferenc fejedelem is.8 A XVIII. században differenciálódó államigazgatás követelményeihez igazodóan szervezték meg az országos tartományi biztosságot (commissariatus provincialis), mint a helytartótanács osztályát, amely a kerületi tartományi biztosságok révén a hadiadó, a katonai menetek, a beszállásolás, a katonaság ellátása kérdéseit intézte, nem mint katonai hatóság, hanem, mint polgári szervezet. A kerületi biztosságok élén is egy-egy királyi biztos (commissarius regius) állt; az egykorú szóhasználat azonban tisztában volt azzal, hogy a tartományi kerületi biztos személye nem azonos a különleges megbízatással kinevezett királyi biztossal. A XVIII. században tehát egyfelől állandósult a tartományi biztosi intézmény, másfelől egy időleges megbízatású királyi biztos működött, aki lehet, hogy éveken át tartózkodott egy-egy törvényhatóságban. A tartományi biztosság első utasítása 1724. január 20-án kelt, a királyi biztosoknak pedig mindenkor egyéni, személyi utasításuk volt.9 A kerületi tartományi biztosnak állandó volt a hivatala, amelynek tagjai között rajta kívül egy „alhiva61
