A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár évkönyve 1. 1974 (Debrecen,1974)

Mervó Zoltánné: A leányok iskolai oktatása Debrecenben a polgári forradalom előtt

Társaság által vezetett Aranykönyv adatai szerint nőtanító leányok tanítójaként csak 1739-ig szerepel és újból csak 1875-ben találkozunk tanítónővel az utcai ref. leányiskolák tanítói között.

A róm. kát. nemzeti iskola leánynövendékeit viszont a XIX. sz. elejétől nőtanítók oktatták.7

Bár a Regulákban előírják, hogy a városnak kell az iskolai helyiségekről gondoskodnia, a tanítók kezdetben mégis vagy saját otthonukban, vagy bérelt lakásban oktatták növendékeiket. Állandó iskolahelyiségeket és tanítóházakat, ha voltak ilyenek, vagy az egyes városrészek lakói biztosítottak, vagy jobbik esetben az iskolák kegyes „hagyományként" jutottak szálláshoz. A kedvező fejlődésre utal, hogy 1712-ben már minden városrésznek külön leánytanítója volt, közöttük Halasi Péter a Burgundiában, Török István Ceglédben, Bíró Já- nosné a Várad utcában, Szabó Mihályné a Piac, Szilágyi Mihályné a Péterfia, Tóth Sámuelné a Nagy-Csapó, Tordai Jánosné a Kis-Várad, Szalontai Mihály a Varga, Derecskéi János a Kis-Csapó, Víg Péterné a Mester és Fejér Andrásné a Hatvan utcában foglalkozott a leányokkal.

Minthogy a tanítók társasági szervezetéről a tanács hozott törvényt, az iskolák függő viszonyba kerültek a városi tanácstól, bár a tanács kezdetben lakást, sőt tantermet sem biztosított számukra. Az utcabeli szenátorok irányítása alatt az esküdtek és utcakapitányok döntöttek a tanítók személyéről, maguk választották ki a legmegfelelőbbnek látszó férfit vagy nőt, akiknek képzettségéről, alkalmasságáról egyébként nem sokat tudunk. A városi és egyházi kormányzat különválása, illetve az ún. „consistoriális" rendszer idézett elő változást e téren; a consistorium - mint az egyházi és világi hatóságok egyházpolitikai vegyes testületé — felügyelőként már 1745-ben prédikátorokat, szenátorokat rendelt a leányiskolákba, majd 1748-ban életbe léptette a tanítómarasztalást, ezzel a tanítók választásának és elbocsátásának jogát gyakorolta azon esetekben, ha az utcabeli bíró és esküdt a tanító személye ellen kifogással élt. Az 1748. évi egyháztanácsi jkv. egyik határozata ugyanis „utcabeli biró és esküdt uraimékra bízza" hogy „a tanító embereket esztendőnként marasszák, s ha valami hiba körülöttük tapasztaltaik, idejében intsék meg. Ha marasztani nem akarják, idejében jelentsék a consistoriumnak". A tanítók marasztásának időpontját 1767-ben pünkösd 2. napjában állapították meg, a marasztalás az egyháztanácsban a szenátor és az esküdtek jelenlétében történt.8

Említettük, hogy az 1708. évi Regulák a tanítók fizetését pénzbeli és természetbeni járandóságban szabták meg, 1746-ban viszont az árvaleánykák ta- níttatási díját az egyháztanács az árvatartó pénztárból rendelte kifizetni s ezt 1 Ft-ban állapította meg. Ezzel szemben a természetbeni szolgáltatások beszedése körül valószínűleg már kezdettől fogva nehézségek mutatkoztak, ezért rendeli az egyháztanács, hogy azokat is meghatározott összeggel váltsák meg. Intézkedett arról, hogy a leánytanítók évi fizetése minden tanítvány után 3 Ft összegű legyen, hozzáfűzve, hogy „a leányoskolai praeceptoroknak fizetések felől lévén emlékezet, hogy mentői jobb móddal eshetnék meg, tetszett a consistoriumnak ily rendelést tenni, hogy csak pénz fizetést vegyenek tanítványaiktól ..." s azt minden évnegyed végén halogatás nélkül bevegyék. Viszont a járandóság beszedésének módja a korábbihoz viszonyítva nem változott, a megállapított pénzösszegeket a szülők továbbra is közvetlenül adták át a tanítónak s ez nyugtalanító helyzetet teremtett. Már 1776-ban súlyos panaszok merültek fel, amikor a tanítók feltárták a tanács előtt, hogy „Jóllehet a 3 Ft a mi fáradságunk jutalmául rendeltetett, mégis abból kéntelenittetünk télen az ő

29