A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár évkönyve 1. 1974 (Debrecen,1974)
Béres András: Debrecen város legelőgazdálkodása a Hortobágyon a XIX. sz. elején
ökröt (hízott) a Telek körüli földön, vagy 40 tehenét a mátai kaszállón járatta, a felelősségrevonás nem maradt el. 1830-tól már az ohati mellett a mátai biztos is működik, s feladatuk az „Ohaton és Mátán lévő nagy számú marhákra és pásztorokra való felvigyá- zás"!‘ Különösen sok gondot okozott a birtokosoknak akóborlószemélyek, lókötők kártétele, s azok üldözése, mint arról jelentéseikből értesülünk.5 Mind az ohati, mind a mátai bátor sági biztosok kérésére és javaslatára 1831-ben személy és vagyonbeli biztosság céljából, a város határán a külcsend és bátorság helyreállítása és fentartása végett, 59 karabint és hosszú puskát és 104 pisztolyt osztottak ki a mezei tisztviselők, csendbiztosok, pandúrok és csőszök között.6 Az addig csupán az erdőre vigyázó pandúrok ellenőrzési területét a ligetekre, legelőkre is kiterjesztették. A meghozott szabályrendeletek és kötöttségek azt jelzik, hogy a XIX. század elején a már kialakult állapotnak megfelelően rendezni kellett a helyzetet. Megalapozódott az állattenyésztés minden ága, módosult a korábbi ösztönös- ség, egyre tudatosabbá vált a mezőgazdaság szervezése, előtérbe került Debrecen város Hortobágy folyón innen és túl levő birtokainak mezőgazdasági művelése.7 Míg a mezőgazdasági művelés a folyón inneni és az ohati területekre tolódott, az állattenyésztés a pusztának zsinte egész területére kiterjedt.8 Az állattartás növekedését, a legelőgazdaságok is elősegítették, elkülönítették az egyes jószágjárásokat, s kialakult egy szabályos legeltetési rend, amely szinte másfél századon át jellemző maradt.9 Debrecen városa a nyugatra eső, Hortobágy vizén innen és túl levő területeket nagyobbára állattartással hasznosította. A várostól 40-70 km-re fekvő puszta területeket a város polgárai saját jószágaik „nyáraltatás"-аra tartották alkalmasnak.10 Nagyon fontos volt a jószágtartás a város lakosságának, mert az állattenyésztés és kereskedelem, mint fő jövedelem, a megélhetés biztos forrása.11 A nagyarányú állattartás ugyanakkor egy ráépülő kézműiparnak az alapja. Nem véletlen, hogy Debrecenben, elsősorban az állattartással összefüggő céhes iparok fejlődtek már а XIV. századtól.12 Ezek között is elsősorban a gyapjúfeldolgozók és bőrfeldolgozók voltak a legerősebbek.13 А XVIII. század elején már egyezséget köt Debrecen városa Szoboszló hajdúvárossal az angyalházi részen érintkező határok használatára, a legeltetés módjára vonatkozóan.14 „Ki ki a maga földjével megelégedvén mindenféle marháit azon járassa, s legeltesse, ha penigh egyik a másik földjére szánt szándékkal hajtaná, ne légyen minden embernek szabad behajtani, hanem arra rendeltetett bizonyos embereknek és hites csőszöknek, akik elől ha kik hatalommal, s erőszakkal elvennék is bé hajtani nem engednék, comperta rei veritate (a nyilvánvaló igazságnak megfelelően) személy szerint maradjanak dijakon.” Ugyancsak egyezséggel kellett szabályozni az Egri Káptalannal a legeltetési jogot, miután a debrecenieket Gömrei János káptalani elöljáró a nagyiváni pusztán hír nélkül való legeltetés miatt 1712-ben megbüntette.15 A továbbiakban a megkötött egyezség szerint csak Szt. György napjáig lehet debreceni marhát azon a pusztán járatni. Hajdúszoboszló, Nádudvar, Nagyiván, Egyek, Tiszacsege lakossága folytonosan vitában áll Debrecen városával a legeltetés és a jószág itatása miatt.16 Figyelmet érdemel Keresztesi István ohati provisor 1791. július 18-i Debrecen Tanácsához az egyeki lakosok erőszakoskodásáról írott jelentése.17 „A múlt szerdán, azaz 13-a julii az ohati utamba meglátván, hogy a lógerbeliek (határrész, B. A.) marhái a mi földünkön legelnek, a vélem lévő kocsis Szegei Mi160
