Katolikus Főgimnázium, Gyulafehérvár, 1915
— 22 — igaz magyar lelkesedéssel a vészbe s mint állsz rendíthetlenűl a harc ádáz viharában mint kőszírt . . . mit a hegyről a völgybe — „Eget- földet rázó mennydörgés dönt le“. . . És így kell élnie a te emlékednek a mi ifjúságunk előtt is. amely érzi, tudja, hogy mintaképe vagy. Az itt egybegyűlt ifjúság elé. „A hős ifjú koszorúval, sebekkel A testhalomból délcegen kilép“ és odakiált az ingadozó lelkűnek: „Nézz reám és tanulj tőlem keresztény lelkűletet, hálát, engedelmességet, kötelességtudást, honszerelmet! — Nekem még volt időm várni, míg a sor reám kerül, de bennem elevenen lüktető vérré vált az a sok magasztos eszme és érzelem, amelyet tanulóéveimben lelkembe csepegtettek; az én vágyam is az lett, ami a hős költőé volt s elmentem, hogy Ott estem el én A harc mezején, Ott folyon az ifjúi vér ki szivemből. S ha ajkam örömteli vég szava zendül, Hadd nyelje el azt az acéli zörej’. A trombita hangja, az ágyudörej, S holttestemen át Fújó paripák Száguldjamak a kivívott diadalra!“ S úgy lön! Beteljesült! Neved, az igénytelen gyermek-ifjú hős neve a történelemé lett azzal a pillanattal, amelyben győzelemre vezeted szakaszodat Ivángorod erős falai alatt; de hősi haláloddal fájdalmas büszkeséget hagytál ránk örökségül, amely megrepeszté a legjobb apa szerető szívét, gyászba döntött egy boldog családot és mély bánattal sújtott mindenkit, aki ismert, mert az egyúttal szeretett és becsült is téged. Az eseményekben gazdag nagy idők új meg új győzelmi hirei, vagy veszteségei egy percre sem feledtették velünk, hogy az a kebel, amely honáért oly hőn dobogott, idegen földben porladoz. Hazavártunk! „Mint habja a sebes folyónak Sietve zúg alá
