Katolikus Főgimnázium, Gyulafehérvár, 1912

flpponyi filberí gróf

ünnepi beszéde intézetünknek a kereszténység felszabadulása emlékére 1913. június hó 8.-án tartott jubiláris hála-ünnepségén.

Örömmel jöttem apostoli lelkű főpásztorotok hívására hozzátok, hogy a kereszténység e nagy ünnepén veletek elmélkedjem annak jelentőségéről. Ez az év némileg nekem is jubiláris évem; mert közületek a legidősebbek azok, akik most tették le az érettségit, épen ott tartanak, ahol én most 50 éve tartottam, mikor magam ültem a maturánsok padján. Ezen 50 év emlékeiből és tapasztalataiból óhajtok leszűrni némely gondolatot s ezeket összefűzni annak az esztendőnek emlékével, amelyben a kereszténység a katakombákból napfényre jött, amelyben a Megváltó által elvetett mag, miután 300 éven át vérrel öntöztetett, kikelt a földből, hogy terebélyes fává nőjjön. Az egész kereszténység, különösen Egyházunk megüli e felszabadulás évfordulóját. De vájjon azt jelenti-e ez az ünnepély, hogy a külső felszabadulással lezáródott az egyházra nézve a küzdelem és a harc érája? Koránt sem! Azt a tizenhat évszázadot, amely a felszabadulás óta lefolyt, állandó küzdelemben, állandó harcokban kellett eltöltenie eddig, kell eltöltenie ma is és fogja eltölteni az idők végéig. És ez nagyon természetes. Mert ha a történelemnek mélyére hatolunk, azt fogjuk találni, hogy azok a harcok, amelyeket az egyháznak, a keresztény világnézetnek vívnia kell, tulajdonképen csak társadalmi projekciója azon harcoknak, melyek a keresztény világnézet által uralomra emelt magasabb képességek s az alacsonyabb erők és képességek között minden egyes ember belsejében folyamatban vannak. Amint ez a harc az egyénre nézve az emberi