Katolikus Főgimnázium, Gyulafehérvár, 1910
49 lést, közmondást és alakzatot. A tanító a kiváló Írókból válogasson efíéle feladatokat vagy alkalmazza a gyermekek felfogásához, ha épen ily kész alakban nem kapná. (De rat. stnd. üp. I. 524-525.) Ha az eddig vázolt munka által a növendék némi jártasságra tett szert a beszédben, akkor áttérhet ismét a nyelvtan főbb szabályaira, melyeket példákon és kellő rend szerint kell átvenni. A szabályok közül csak az egyszerűbbeket és azokat is minél rövidebb fogalmazásban kell felvenni. Igen helyes észrevétele a nyelvtani szabályokra nézve az, hogy az ifjak a nehezebb szabályokat fokozatosan tanulják ; a mai nyelvtanítás szintén erre az alapelvre helyezkedik. A tanulmányoknak eme fokán kell bevezetni a növendéket a stílus sajátságainak ismeretébe. Az oktatásnak eme részletét megint Erasmusnak erre a célra írt műve alapján vehetjük figyelem alá. A „De dupliei copin verborum ac remim“ c. művet, amely a stilisztikai anyagot öleli fel, két könyvben angolországi időzése alatt 1512-ben Colét iskolája számára írta. Ebben Erasmus külömböző formulákat állít össze, hogy ezek minták gyanánt lebegjenek a tanulók előtt. Erasmus előtt a legnagyobb becsben a gondolatokban és kifejezésekben dús beszéd áll, amely azonban csak kevés embernek sajátja. A legkiválóbb Íróknál lehet arra példát találni, hogy miképen lehet valamit a leg- velősebb előadással, de arra is, hogy mikép lehet bőbeszédűleg kifejteni. A régieknél ilynemű gyakorlatok nyomaira Vergilius- nál, Apulejusnál, Quintilianusnál találunk. Cicero gyakran versenyzett Rosciussal, hogy melyikük tudja ugyanazt a gondolatot változatosabban kifejezni. A beszédbeli tobzódó bőséget sokan elitélik, de a tanítónak számolnia kell azzal a körülménnyel, hogy az ifjak szárny- próbálgatásaiban a dagályosság lépten-nyomon előfordul; ezt a hibát azonban később többnyire el is hagyják, ellenben a szűkszavúságon segíteni nem lehet. Erasmus szabályai tehát arra céloznak, hogy a növendék a dolog velejét minél rövidebben tudja előadni, úgy azonban, hogy mégse hiányozzék a lényegből semmi; másrészt, ha szükség, ugyanarról a tárgyról bővebben is tudjon szólani anélkül, hogy bármi is fölöslegesnek tűnhetnék föl. 4
