Katolikus Főgimnázium, Gyulafehérvár, 1905
XI Igen sok iskolás fiúról lehet hallani: Tantillus puer et iám tantus peccator! Mekkorácska gyermek és milyen nagy vétkező! Alig 14—15 éves és már vétkezik és káromkodik, mint egy megcsontosodott gonosztévő. És emellett milyen az arca színe! Anélkül, hogy beteg volna, arca sápadt, képe fonyadt, szemei beesettek, járása vontatott. Ha ilyen öreg ifjút látunk, úgy tetszik, mintha mögötte már a sírásónak lépteit is hallanék, aki az élő hullát elföldelni készül. Kéred őt, rimánkodol neki, térjen a jobb útra, — azt ismételgeti: nem tehetem, nincsen hozzá erőm. Milyen sokat emlegetik az ilyen ifjak az antik világ kétségbeesett életunalmát: taedium vitae! Alig kezdettek élni, és már kimerült, elfúlt az életkedvük és életerejük. Is life worth living? Érdemes-e élni? Az angol kételkedőnek ezt a kérdését ismételgetik folytonosan. És hány szökik meg közülük, mint valami modern Werther, kebelében valódi, vagy erőltetett világfájdalommal az öngyilkosságnak szégyenkapuján az életnek küzdőteréről . . . Milyen körülmények idézhetik elő az ifjúság lelkében e fájdalmas meghasonlást, vagy jobban mondva ezt a tökéletes erkölcsi elzüllést? Sok ok működik itt együtt, de a fő bűnös egy irodalmi irányzat, ez megvetőleg és gúnyolódva szembehelyezkedik mindennel, amit eddig nagyrabecsültünk, tiszteltünk, szerettünk; ez az irodalmi irányzat, amelyet dekadentizmusnak neveznek. Úgy látszik még mindig nincsen elég nyomorúság és szerencsétlenség, hogy ezen irodalmi irány képviselői illőnek tartják a társaság, a tanulóifjúság előtt túlcsigázott, ideges, neuraszténiás képzelgéseiket föltálalni, a fegyelmezetlenséget dicsőíteni, a katholikus hit igazságait elferdíteni, Istent gúnyolni, a
