Katolikus Főgimnázium, Gyulafehérvár, 1904

XLIII.

mulasztásai miatt még el nem érhetünk, az általánosabb közműveltséget, az eredeti magyar tudományt, iparunk és kereskedelmünk fokozott fejlődését, a gazdasági önállóságot és ezek által a nemzeti függetlenséget a jövőben egy most jól nevelt, nemzeti eszmékkel telített, jel- lemes, munkabíró nemzedék fogja kivívhatni.

E nagy cél elérhetéséhez kell tehát vállvetve egyesülnie az egész magyar társadalomnak az ifjúság helyes nevelésében, mert ezt a munkát az iskola egymagában nem végezheti. Mai iskolánknak szervezete, tanterve, utasításai és ezek szellemében való működése különben még olyan, hogy nagyobbrészt csak tanít, de nem nevel olyan mértékben, amint azt neki tennie kellene.' Már ezért is, de magában véve is szükséges tehát, hogy a szülők, a társadalom, az élet az iskolával egyaránt és egyformán nevelje az ifjúságot.

Ezzel szemben azonban mit tapasztalunk még nálunk?! Azt, hogy aránylag csak nagyon kevés szülő nevel igazán, az iskolák nagyobb része tulajdonképen csak tanít, az élet pedig, az leginkább csak ront. Köny- nyen beláthatjuk mindnyájan, hogy az ifjúság nevelése így nem érlelheti meg a maga legjobb gyümölcsét, különösen nem, oly társadalomnak közepette, amely az iskolát az ő munkájában kölcsönösen nem támogatja, nem igen szereti és talán kevésre is becsüli. Az iskola semmikép sem érheti el kitűzött célját ott, ahol első sorban a család, azután meg a városi társadalom és pedig annak minden számottevő tagja erkölcsileg nem vesz részt a város iskolátjáró ifjúságának nevelésében, nem ismeri föl benne egyik legbecsesebb kincsét, jövőjének egyik legbiztosabb alapját és erősségét.

Valljuk meg, hogy nálunk a szülőknek bizony elég nagy része az iskolázást, a tanulást csak szükséges