Katolikus Főgimnázium, Gyulafehérvár, 1903
4 resztöi voltak a költők, kik a múlt képeit tárták eléje, hogy ernyedö erejét újból küzdelemre acélozzák ; ébresztői voltak az államférfiak, kik a magyar állam épületét az új viszonyok követelményei szerint akarják átalakítani, hogy a honnak minden polgára boldognak érezze magát. Széchenyi kimondja a hatalmas, a sziveket átható igéket, hogy nem a múltban kell keresni a nemzet nagyságát, hanem nagy tettek erejével kell szebbé varázsolni a haza állapotát, mint a minő valaha lehetett. Vakmerő és szivet megrázó igék, melyek a csüggedöket is talpra állítják, reménnyel töltik el. Minden téren élénk mozgalom indul meg, hogy üdvös intézményekkel tegyék jóvá azon mulasztásokat, melyeket ellenséges körülmények és az ősök elernyedése előidéztek. Széchenyi mellett Kölcsey Ferenc, Felsöbükki Nagy Pál, Wesselényi Miklós, Kossuth Lajos és mások vívják a harcot, mely folyton erösbödö erővel foly mindaddig, míg 1848. áprilisében mindaz ki volt küzdve, a mire két tizeden keresztül a nemzet jobbjai törekedtek. Azonban vajmi hamar kétségbeesett küzdelemre került a dolog a kivívott vívmányokért, melynek gyászos vége legjobbjaink halálát okozta. Komor temetővé vált a haza szent földje, melynek völgyeiből és hegyeiről árvák és özvegyek zokogása hallatszott. A magyarnak megint léte forgott kockán s ellenségei karban örülhettek, hogy mily gyászos véget ért a küzdelem, melytől a hazafiak a feltámadást várták. Korai öröm, a nemzet nem veszett el, csak ideig-óráig daléit! Itt ezen szomorú napokban tűnik fel teljes nagyságában Deák Ferenc, kinek ma ünnepet ülünk, hogy újra felidézzük pályafutását, érezzük bölcsességének fénysugarait s áldölag emlékezzünk mindarra, a mit hazánk neki köszönhet. Nem a rémuralom gyászos napjaiban kezdődött az ö élete pályája, de valóigaz, hogy ekkor állt előtte életének legnagyobb feladata.