Katolikus Főgimnázium, Gyulafehérvár, 1902
44 zavarok s az egymás megrontására intézett támadások elölték minden csiráját a fejlődésnek. A rómaiak s különösen a thüringiaiak, alemannok, szászok, friezek, még mindig visszaóhajtották elveszett szabadságukat s az ezért való kitartó küzdelmük a frankokat is folytonos csatározásra kényszerítette. A király maga sem sokat tehetett s csak első volt a hasonlók között. A felségjogok megszerzésében megakadályozták a földesurak, kik ebben az egyben nagyon is egyetértettek. Hatalmuk különösen akkor öregbedett, a mikor birtokaik örökös hirtokoká lettek. Ezután, hogy a király bitorolt jogaikat meg ne nyirbálhassa, a tartományi gyűlésekre sem mentek el. A befolyásuk alatt álló szabadok szintén kimaradtak s e forongások alatt megszűnt a germán alkotmány minden ízében s az egyetemes gyűlések megszűntével a germán szabadság szokásai is megváltoztak. Maguk a püspökök sem tehettek semmit, mert bár a frank királyok elismerték a pápát, mint egyházfőt, püspökeik kinevezési jogát maguknak tárták fönn s igy kénytelenek voltak a király által emelt korlátok közt maradni. E nagy társadalmi forradalmat azonban mégis csak a királyok segítették elő a legjobban. 638—752-ig alig egy-kettő ért el férfikort s gyávaságuk s erélytelenségük annál inkább hatalmassá tette az udvarnagyi méltóságot, mely szerény udvari tisztségből a legmagasabb s a királytól független állami hivatallá fejlődött. Egyes kiváló családok megszerezvén e méltóságot, úgy felhasználták hatalmuk növelésére, hogy a királyi hatalom elenyésző csekély lett e mellett. így jutottak aztán az általuk egyesített frank birodalom trónjára Pipin, Martéit Károly, Kis Pipin és Nagy Károly, kik a régi rend és intézmények romjain, egy dicső új világbirodalmat alkottak.1) Nagy Károlyban a római császárság újult meg s a800-ik év karácsony napja születésnapja lett az új műveltségnek és viszonyoknak is. Egy krónikás szerint: „így választá el a kard a leányt az anyától, — az új és ifjúságában virágzó Rómát, az el vénült ó Rómától". És csakugyan, a régi műveltség ekkor különült el a jövendőtől; amazt a byzanci császárok képviselték, emennek vezetését a pápa vette át, átruházván a legfőbb világi hatalmat a frankok királyára. 1) Cantu Caesar, Yh. k. 774. 1,
