Katolikus Főgimnázium, Gyulafehérvár, 1900

Magáin elé képzelem a költőt, á mint'ezt a /költeményt Írja. , } 1 a

Székében ül. Sötéten, meredten bámul maga. elé: a kis szobára is éj borúi tőle. Mindenütt csend, ijesztő csend, csak ott benn, a lélekben, ott van forrongás, lárma, süketítő zaj. Alaktalan gondolatok jönnek, rohannak szörnyű céltalansággal; ragadja, hajtja őket a vihar: a kétségbeesés.

De itt az ihlet órája: a gondolatok alakot öltenek, áz érzések megmondják nevüket, titkos mélységüket feltárják előtte, s ő lát, lát mindent: múltat és jövendőt. Eltűnik az ember, csak a költő marad és á próféta. Tört szív, őrült lélek, vert hadak és vakmerő remények ott dörömbölnek fölötte az ég boltozatján s zokognak mint malom a pokolban. Látja, hogy lesz oda az emberek vetése, hallja a lázadt ember vad keserveit, az első árvák sirbeszédeit, Prométheusznak halhatatlan kínjait. És látja, hogy a vak csillag mint tisztul meg annyi bűn, szeny s ábrándok dühétől a vihar hevében, s mint lesz még egyszer ünnep a világon. És most ír, ír gyorsan, gondolkodás nélkül, könyvet tudna összeírni. Aztán megáll. Érzés, gondolat, múlt és jövő ott van a papíron. És ő olvassa, olvassa, s aztán sírni kezd ... A fájdalomtól elfásult lelke hát egyszer mégis csak kisírhatta magát.

Az utolsó könnyek, miket nemzetének virágtalan sírjára hullatott . . .

Vegyék kezükbe költeményeit, ha hazaszeretetet akarnak tanúlni, s ha majd érezni fogják a költő szívének verését, ha együtt remélnek, lelkesülnek és sírnak vele, ha látni fogják, mit tesz az igazán szeretni a hazát, akkor értsék és tudják meg, hogy ki volt nemzetünknek Vörösmarty.

*