Katolikus Főgimnázium, Gyulafehérvár, 1898

a vérség kapcsától, a nyelvtől, múltúnk emlékeitől, melyek a magyar nemzet tagjait feloldhatatlan -egészszé teszik ; a vágytól, hogy éltünk napja minél gyümölcsözőbbé váljék a legközelebbi felebarátainkra: honfitársainkra. Nézzetek szét az emberiség legnagyobb alakjainak gyülekezetében, bizonynyal azt fogjátok látni, hogy ezek a nagy egyéniségek tetteikkel első sorban saját nemzetüket boldogították. Az emberi tehetség ereje sokkal csekélyebb, semhogy korlátlanul éreztethetné munkájának áldásait minden nemzetekkel. „Hol az ember —- mondja Kölcsey, — ki magát a föld minden országainak szentelni akarván, forró szenvedelmet hordozhatna irántuk keblében ? Leonidás csak egy Spartáért, Regulus csak egy Rómáért, Zrínyi csak egy Magyarországért halhatott meg.“ A legtevékenyebb szellem ereje is ellankadna, ha látná, hogy bármily erős törekvése is sikertelenül enyészik el, mikor azt az egész emberiség boldogítására irányozza. Épen ezért méltán fordulhatunk némi kicsiny- léssel, sőt akár megvetéssel az úgynevezett kozmopolita szellemű emberek felé.

Ezzel ellentétben mily hatalmas alakjai vannak történelmünknek, kikre épen mint a hazaszeretet dicső példányképeire hivatkozhatunk. Ott van mindjárt az Árpádok családja. Az a háromszáz év, mely Sz. István után eltelt az ő vezérletük alatt, folytonos harc a németség, a görög császárság támadásaival s a keletről hazánkba özönlő kún és mongol rohamaival szemben, a melyet azonban hazánk diadalmasan állott meg. Ezért tekinti a magyar nép III. Endrét, az utolsó Árpádot, a nemzet drága kincsének. Nagy Lajos, Hunyadi János, Mátyás király, a XVI. század hős várparancsnokai, Zrínyi Miklós a költő és hadvezér, Széchenyi István. — hogy a legnagyobb alakok közül is csak egy nehányat soroljak