Katolikus Főgimnázium, Gyulafehérvár, 1896
7 Béke csendjén s a harci lángban Szárnyára vett a honfi dal, — Belgrad alatt, Budának ormán Nevedbe’ jött a diadal. S midőn sir szélén állt e nemzet, Nem engedéd meghalni ott, — Sajó, Mohács halotti gyásza Újabb örömre változott. Európa felett ha zúgtak VUltimtól égő fellegek: Hitet, múzsát a végcsapástól Hatalmas kardunk védte meg. A hontalan keblünkre hajlott, Felénk rohant az üldözött (S mi földet adtunk miadeniknek, Mázát— szűk bérceink között. Szivünk mint nap — csak másnak égett. Másokért kelle vérzeni. Oh jertek hál bámuljatok meg Nyugatnak büszke népei! Jertek közös nagy áldozatra, — Hogy hazátok el nem veszett S az Ey fenntartóit szúrnátok1 a Eyy hős, maroknyi nemzetet ! Az egyesek, ha sírba térnek S a föld felettük elsimul: Unokáikban újra élnek, Hantjuk felett a fény kigyál; De hogyha a forgó enyészet Temetőt egy nemzetnek ás : Oh akkor annak vége, vége . . . Számára nincs feltámadás ! Végy hát kegyedbe boldog Isten ! Ne hagyd elveszni nemzetünk ; Vezess át sok-sok ezredéven, Örök életet adj nekünk ! tíyfchérvár, 1896. május 9.
